Vance arca lassan elkomorodott. A gúnyos mosoly eltűnt, helyét átvette a kíméletlen üzletember rideg valósága.
– Igen, a földet akarom, Caleb. És a vizet is. De nem tudom megvenni, amíg az apád régi birtoklevele ott porosodik a neveden, és amíg te ott ülsz a hegyen, mint egy makacs vén farkas. De ha van egy feleséged… egy nő, akiről gondoskodnod kell, akinek jövőt akarsz teremteni… akkor talán könnyebben rábólintasz az ajánlatomra. Vagy ha nem… nos, egy idegen nő halála egy elhagyatott hegyi kabinban olyan dolog, amit a törvény hamar elfelejt, ha nincs, aki kérdezze.

Caleb gyomra összerándult a dühig. Az ujjai rászorultak a puska elsütőbillentyűjére. Egyetlen mozdulat, és véget vethetne ennek az embernek a mocskos életének. De a fülében megcsendült Clara hangja: *„Nem mész le egyedül… Nem vagyok az a fajta nő, aki csendben ül.”*

Ha itt megöli Vance-t, a völgy törvénye ráveti magát, és Clara egyedül marad a hegyen, védelem nélkül, a bűnösök célpontjaként.

– Hallgass ide, Silas – mondta Caleb, és a hangja olyan halk volt, mint a síri csend. – Ha egyetlen haja szála is theti Clara feje búbjának, ha a te embereid csak megközelítik azt a hegyet, nem a földet fogod megkapni tőlem. Hanem a saját sírodat a patak partján. Ezt vésd eszedbe.

Caleb lassan visszahúzta a puskát, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfi arcáról. Megfordult, és nehéz léptekkel kilépett a rombolt ajtón, majd a poros utcán átgyalogolva felült a lóra.

Vance az ablakból nézte, ahogy a cowboy elhagyja a várost. Az arcán megfagyott a mosoly; tudta, hogy a játék most kezdődött igazán.

—

Amikor Caleb napnyugta előtt visszatért a kabinhoz, a sötétedő égbolt alatt a kályha füstje vékony csíkban szállt fel a kéményből. A lóból kiszállt az izzadság, a lovas pedig kimerülten szállt le a nyeregből.

Az ajtó kinyílt, mielőtt még megkopogtatta volna. Clara állt a küszöbön, a kezében egy olajlámpással, a szemeiben feszült aggodalommal.

– Megvan? – kérdezte a nő halkan.

Caleb belépett a meleg szobába, letette a puskáját az asztalra, és leült a fatuskóra. A kezével az arcát dörzsölte, mintha le akarná mosni magáról Redemption porát.

– Megvan – mondta fáradtan. – Silas Vance az. Ő áll minden mögött. A földet akarja, és téged akart zsarolásként használni ellenem.

Clara letette a lámpást, és leült szembe vele, az asztal túloldalára. Nem volt benne hisztéria, sem könny; a tekintete szilárd maradt.
– Akkor most mi lesz, Caleb? Nem maradhatunk itt örökké úgy, hogy egy gyilkos spekuláns les ránk a völgyből.

Caleb felnézett rá, és a tűz fényében megpillantotta a nő arcán azt a megmásíthatatlan erőt, ami miatt ez a történet már nemcsak a magányról szóló csendes rablás volt, hanem valami sokkal veszélyesebbről. Valamiről, amiért érdemes volt harcolni.

– Nem maradunk itt – mondta Caleb, és a szemeiben felizzott a régi tüzek lángja. – Holnap nem a földet adjuk el neki, Clara. Holnap elvesszük tőle a békéjét. Mert ez a hegy az enyém, és te… te már nem mész hova.

A kabin csendjében most először nem a magány lakott, hanem a holnapi vihar előtti feszültség, amely kettőjüket egyetlen sorsba kötötte.