Clara ablakon át nézte, ahogy a férfi a felszerelést ellenőrzi. A szürke ruhája helyett most egy vastagabb, helyi gyapjúkabátot viselt, amit Caleb egyik régi ládájában talált. Bár kicsit nagy volt rá, mégis otthonosabbá tette a megjelenését a zord környezetben.

– Biztos, hogy el kell menned? – kérdezte Clara, amikor Caleb visszatért a kabinba, hogy vegye a puskáját.

– Ha nem megyek le, Vance jön fel ide – mondta Caleb, miközben a lőszeres övét csatolta a derekára. – És azt nem akarom. Itt biztonságban vagy. A kulcsot rácsukom kívülről a küszöbre, de ne aggódj, nincs az az ember, aki átjutna a kerítésen anélkül, hogy a kanca meg ne horkanana. Visszaérek napnyugta előtt.

– Vigyázz magadra, Caleb – mondta a nő, és a tekintete egy pillanatra összefonódott a férfiéval. Nem volt szükség több szóra; a csend, ami eddig csak ürességet jelentett köztük, most egy hallgatólagos szövetséggé alakult.

Caleb felült a lóra, meghúzta a gyeplőt, és a kanca lassan elindult lefelé a sziklás, kanyargós ösvényen, amely a völgy felé vezetett.

Redemption városa nem volt nagy: néhány faépületből, egy vegyeskereskedésből, a postahivatalból meg a helyi kocsmából állt, amelyet a por és a szél uralt. Amikor Caleb lovai befordultak a főutcára, a poros ablakok mögül néhányszor letargikus arcok kukkantottak ki. Redemptionben nem örültek az idegeneknek, és Calebet különösen kerülni szokták, mert a hegyen élők magányát tartotta fenn.

A lovat a szalon előtt kötötte ki. A lengőajtó recsegve nyílt meg, miközben belépett a füstös, sötét helyiségbe. A pult mögött a csapos, egy kövér, izzadt arcú férfi törölgetett egy poharat, míg a sarokban két kétes alak ült, akik a puskák tokjait tisztogatták.

Caleb léptei nehezen hallatszottak a fapadlón. Egyenesen a pulthoz ment, és a fatuskóra könyökölt.

– Kávét – mondta szárazon.

A csapos felnézett, és amikor meglátta Caleb arcát, a rongy megállt a kezében.
– Hát, Mercer. Ritkán látunk itt a völgyben. Azt hittem, a medvék már elüldöztek a hegyről.

– A medvék békén hagynak, ha nem zaklatják őket – felelte Caleb, miközben a kávét vette át. – Más nem mondható el egyesekről Redemptionben. Silas Vance hol van?

A csapos szeme egy pillanatra megrebbent, de aztán gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Mr. Vance-nek sok dolga van. Nem ér rá akárki idegennel találkozni, főleg nem olyanokkal, akik évtizedek óta elfelejtették, hogyan kell emberi nyelven beszélni.

Caleb nem vesztegette az időt. Egyetlen mozdulattal átnyúlt a pult felett, a csapos inggallérjánál fogva rántotta magához, amíg a férfi arca meg nem fakadt a rémülettől. A pultnál ülő két alak azonnal felpattant, a kezük a pisztoly táskájára csúszott, de Caleb Henry puskája – amelyet eddig a hátán viselt – már a kezében volt, és pontosan a csapos szívére célzott.

– Hallgass ide, barátom – mondta Caleb fojtott, jéghideg hangon. – Nincs időm a játékaitokra. Silas Vance hol van? Most mondd meg, vagy a kávédat a padlón fekve fogod meginni.

– A… a hátulsó irodában! – nyögte a csapos, miközben a levegő után kapkodott. – A vegyeskereskedés mögött! Ott szokott ülni délutánonként!

Caleb lassan elengedte a gallért, mire a csapos visszahanyatlott a pultra, zihálva a levegőért. Caleb hátat fordított a fegyvereseknek, akik meg sem merték mozdítani a kezüket a tokokon, majd kilépett a szalonból a déli napsütésbe.

A vegyeskereskedés hátulsó irodájának ajtaja zárva volt, de egyetlen határozott rúgással a fa, amely az öreg zárat tartotta, darabokra tört, és az ajtó feltárult.

A kis szoba közepén egy elegáns mahagóni íróasztal állt, mögötte pedig egy jól öltözött, bajuszos úriember ült, aki éppen egy szivarra gyújtott. Silas Vance volt az. Az arcán nem látszott meglepetés, amikor Caleb betörte az ajtót; sokkal inkább egy hideg, számító elégedettség csillant a szemében.

– Mercer – mondta Vance, miközben lassan kifújta a kék füstöt. – Úgy látom, a hegyi levegő nem tompította le a modorodat. Bár azt hittem, több időbe telik, mire összerakod a kirakós darabjait.

Caleb előrelépett, a puskája csövét pontosan Vance homlokának szegezte.
– Miért küldted azt a nőt a kabinomba, Vance? Mi a játékod?

Vance nem mozdult. Letette a szivart az asztalra, és az ujjait összefonta a mellkasa előtt.
– Játék? Ugyan, Caleb. Nem játék ez. Üzlet. Azt akartam, hogy legyen valaki, aki felmelegíti azt a hideg, üres házat. Egy asszony Redemptionből… vagy mondjuk Chicago-ból. Azt hittem, hálás leszel érte, hogy véget vetek a magányodnak.

– Ne nézz hülyének! – üvöltötte Caleb, és a puska csöve közelebb csúszott Vance arcához, annyira, hogy a bőr kissé besüppedt alatta. – Az a nő nem a te rokornod, és nem is egy jótékonysági akció része volt. Fizettél valakinek Chicago-ban, hogy leveleket írjon a nevemben, és elküldje őt hozzám a tél közepén. Miért? Mert a földet akarod? Mert a patak vizét akarod a farmodhoz?