A kabinban uralkodó félhomályt csak a vaskályha ajtaján átszűrődő narancssárga fény törte meg. Clara Whitfield a durva gyapjútakaróba burkolózva ült a megkopott faágy szélső szélén, miközben a kezében tartott bögréből lassan itta a meleg, gyógyfüves teát, amelyet Caleb készített neki. A lány ujjai meg-megremegtek a cserép edényen, de a tekintetében már nem a megsemmisítő kimerültség, hanem a lassú eszmélés és a bizonytalanság ült.
Caleb a helyiség túlsó sarkában állt, a hátával a gerendás falnak támaszkodva. A karját összefonta a mellkasán, és szótlanul figyelte a nőt. Tizenöt éven át senki sem lépte át ezt a küszöböt úgy, hogy ott is maradjon; a szobája a magány múzeumává vált, ahol a bútorok csak a port és az emléket gyűjtötték. Most pedig itt ült egy idegen, aki vörösesréz hajával, fakó ruhájában és a levendula halvány illatával olyan volt, mint egy váratlan vihar, amely elsöpörte a jól megszokott, biztonságos rendet.
– Nem akarlak terhelni, Mr. Mercer – szólalt meg Clara halkan, a hangja rekedtes volt a hosszú utazás porától. – Tudom, hogy ez az egész… őrület. Amikor Chicago-ban postára adták a leveleket, azt hittem, valaki olyasvalakihez jövök, aki vár rám. Azt írták, hogy a hegyek között él egy magányos gazdálkodó, akinek füstös a kabinja, de tiszta a szíve, és aki egy társat keres az öreg napjaira… vagy legalábbis valakit, akivel megoszthatja a csendet.
Caleb elfordította a tekintetét, a kályha pattogását hallgatta egy darabig, majd mély, rekedt hangon válaszolt:
– Soha nem írtam ilyen levelet, Clara. Tizenöt éve senkinek sem írtam. Azóta, hogy eltemettem a feleségem, a világ ezen oldala számomra bezárult. Nem kerestem társat. Nem is akartam. Valaki csúffá tett bennünket – téged is, engem is.
Clara letette a bögrét az éjjeliszekrényre, és a zöld szemével egyenesen Caleb arcába nézett. Nem volt benne félelem, inkább csak egy mély, makacs büszkeség, amely átsegítette ezen a hosszú úton.
– Akkor ki tette? – kérdezte. – Ki adná ki magát egy idegennek Redemptionben, és miért küldene engem ide, a világ végére, egy olyan emberhez, akit nem is ismer?
– Ezt kell megtudnunk – mondta Caleb, és elindult az asztal felé, amelyen Clara kopott bőröndje és az ominózus levél hevert.
Felvette a papírt. A tinta még mindig tisztán kivehető volt. A bélyegző szerint a levél a városháza környékéről, a lenti völgyből indult, de a feladó neve egy ismeretlen kereskedőé volt: Silas Vance.
Caleb szemöldöke összeráncolódott. Silas Vance. A név úgy hatott, mint egy rozsdás szög a fejben. Vance volt az a földspekuláns és kereskedő, aki az elmúlt években minden áron meg akarta vásárolni Redemption környéki legelőket, és akinek a neve összefonódott a környékbeli rejtélyes tűzesetekkel és eltűnésekkel. De mi köze volt neki Clara Chicago-i leveleihez? Miért fektetett pénzt abban, hogy egy nőt küldjön egy magányos hegyi emberhez?
– Ismered ezt a nevet? – kérdezte Clara, és közelebb csúszott az ágy széléhez.
– Silas Vance nem csak egy név a völgyben – felelte Caleb, és a hangja rideg lett, mint a téli szél. – Ő az a fajta ember, aki semmit sem tesz ok nélkül. Ha pénzt költött arra, hogy téged idehozzon, akkor nem holmi tréfából tette. Valamit akar tőlem. Vagy ettől a kabintól. Vagy talán attól a földdarabtól, amit az apám hagyott rám a patak mentén.
Clara arca elkomorodott.
– Azt hittem, új életet kezdhetek. A családom elment, a várost, ahol éltem, elhagytam, mert nem maradt ott semmim. Azt hittem, ez a levér egy esély. Most meg kiderült, hogy egy sakktábla bábúja lettem.
Caleb lepillantott a nőre. Az arcán lévő bánat és a dac különös keveréke hirtelen megérintette a férfi kemény lelkét. Emlékeztette Sarah-ra – nem a külsőre, hanem arra a belső tűzre, ami akkor sem aludt ki, amikor a világ ellene fordult.
– Nem vagy bábú, Clara – mondta Caleb, és a hangja kicsit lágyabbá vált. – Biztonságban vagy itt, a hegyen. Silas Vance nem jön fel ide csak úgy, mert féli a telet és féli a fegyveremet. De amíg itt vagy, ki kell találnunk, mi a terve. Holnap reggel lemegyek Redemptionbe. Utáนานk járok ennek a dolognak. Megkeresem Vance-t, és megkérdezem tőle, miért küldte hozzám a feleségemet, akit soha nem kértem.
– Nem mész le egyedül – állt fel hirtelen Clara, bár a lábai még kissé megremegették. – Ha ez egy csapda, és Vance emberei várnak rád Redemptionben, akkor jobb, ha tudod: nem vagyok az a fajta nő, aki csendben ül a kabinban, amíg a vihar lecsap.
Caleb elmosolyodott – egy kesernyés, ritka mosoly volt ez, ami éveken át nem ült ki az arcára.
– Látom, a levelet talán nem én írtam, Clara, de a makacsságod tökéletesen illik ehhez a hegyhez.
—
A hajnal fagyos csendben érkezett meg. A Utah-i hegyoldalakat vastag, fehér zúzmara borította, a fenyők ágai ropogtak a hidegben. Caleb már kora hajnalban feltüzelte a kályhát, és a lovat, egy öreg, de kitartó pej kancát, felnyergelte a pajtában.






