Ekkor a falu főútján egy poros, de ismerős kisteherautó állt meg. Az ajtó kinyílt, és Julián Rivas lépett ki belőle. Nem volt rajta a régi egyenruha; csak egy egyszerű fehér inget és farmert viselt. De a kezében egy vastag dossziét tartott, benne a fényképekkel, a mérleg hitelesítési hiányosságaival és a hamisító ólomnehezékek hivatalos jegyzőkönyvével.
Mögötte Valeria Salcedo lépett ki, felemelt fejjel, a tekintetében pedig ott ragyogott a győzelem és a büszkeség tüze.
Julián egyenesen a bíróhoz sétált, átadta a dossziét, majd hangosan, úgy, hogy a falu minden lakója hallja, így szólt:
– Tisztelt Bíró Úr! Nem betörés történt. Igazságosztás történt. Itt vannak a bizonyítékok arra, hogy Amador Leyva és Horacio Beltrán éveken át átverték San Jerónimo becsületes gazdáit, meghamisítva a súlyokat és megcsapolva a jövedelmüket.
A tömegben csend lett. Aztán valaki hátulról felkiáltott:
– Igazságot akarunk! Vissza a pénzünket!
Amador arca hirtelen hamuszürke lett. Megpróbált hátrálni az iroda felé, de a két állami nyomozó azonnal átfogta a karját, és kattant a bilincs a csuklóján. Horacio, aki a tömeg szélén próbált meg eltűnni, szintén nem jutott messzire; a falu fiatalabb gazdái elállták az útját, és átadták a hatóságoknak.
A nap felkelt a Durango-i hegyek fölött, és aranysárga fénnyel árasztotta el a főteret.
Adela asszony odalépett Valeriához, megfogta a kezét, és könnyes szemmel elmosolyodott.
– Köszönöm, kislányom – suttogta. – Azt hittem, már soha többé nem nyerhetjük vissza a becsületünket.
Valeria átölelte az idős asszonyt, majd a tekintetét Juliánra emelte. A férfi rámosolygott – nem úgy, mint egy parancsnok, hanem úgy, mint egy olyan ember, aki végre ott van, ahová való.
San Jerónimo faluja megváltozott aznap. A gazdák visszakapták a méltóságukat, a mérleg újra pontosan mért, és a csikós lány, aki nem volt hajlandó meghajolni a korrupció előtt, bebizonyította, hogy az igazságért való harcban a legfélelmetesebb fegyver a bátor szív és az igazságos kéz.






