Valeria elgondolkodott.
– A mérleg… a központi mérleg. Azt mondják, hogy az a hitelesítő tanúsítvány hivatalos. De Francisco, a rakodóközpont vezetője tegnap este elszólta magát. Azt mondta, hogy a mérleget évente kétszer kellene hitelesíteni, de az utolsó hivatalos pecsét 1981-ből való. Azóta csak egy helyi lakatos állította be – valaki, akit Amador fizet.
Julián arca felderült.
– Ez az. Ha bejutunk a mérleg alatti szerelőaknákba, megtalálhatjuk a manipulált súlyokat vagy a rugókat. De éjszaka kell mennünk. Amikor a rakodóközpont üres, és a biztonságiak a helyi kiskocsmában isszák a mezcalt.
– Benne vagyok – mondta azonnal Valeria, egyetlen pillanatnyi habozás nélkül.
—
Az éjszaka sötét leplet borított San Jerónimo-ra. A falu utcái elhagyatottak voltak; csak a csapdosó kutyák ugatása hallatszott messziről, meg a sivatagi szél, ami hűvös port sodort a házak között.
A rakodóközpont hatalmas, hullámlemezből épült raktára úgy nézett ki, mint egy sötét szörnyeteg a csillagos ég alatt. A főbejárati kapu lakat zárva volt, de Julián – aki éveken át ismerte a környék minden rejtett zugát – egy régi szellőzőnyíláson keresztül, majd egy kulcslyukon át ügyesen kinyitotta a hátsó kis ajtót.
Valeria és Julián lábujjhegyen léptek be a hatalmas csarnokba. A levegőben olaj, por és a tehenek ürülékének szaga terjedt. A zseblámpájuk halvány, remegő fénye világította meg a betonlépcsőket, amelyek a központi hídmérleg alatti szerelőaknába vezettek.
– Vigyázz a lépcsőre, csúszós – súgta hátra Julián, miközben óvatosan lefelé lépkedett.
A mélyben fojtogató volt a csend. A betonaknát csak a zseblámpa coneja világította meg. A hatalmas acélgerendák és a mechanikus mérleg karjai ott lógtak a fejük felett. Julián a földre térdelt, és egy kis zseblámpával megvizsgálta a mérleg főcsuklóját.
– Nézd ezt, Valeria – suttogta, és intett a nőnek.
Valeria odalépett, és letérdelt mellé. A mérleg ellensúlyát tartó rudazathoz egy apró, szakszerűen elhelyezett ólomnehezéket drótoztak hozzá. Nem is egyet – hármat. Pontosan annyit, hogy minden egyes rakománynál 3-5%-kal többet mutasson a mérleg, mint amennyi a valódi súly volt. Így a gazdák – mint Valeria vagy Adela – azt hitték, hogy a marháik jól híznak, de a valóságban a levonások és a hamis súlyok miatt hatalmas mennyiségű hús és pénz vándorolt Amador és Horacio zsebébe, akik aztán alacsonyabb áron adták tovább a túlsúlyt a szövetségi kereskedőknek.
– Megvan – mondta Valeria, miközben a szívében egyszerre égett a düh és a megkönnyebbülés. – Ez az. Ezzel a bizonyítékkal bíróság elé vihetjük őket.
Julián előhúzta a zsebéből a kis fényképezőgépét – amit még a nagybátyjától örökölt –, és vaku nélkül, több szögből is éles képeket készített az ólomnehezékekről és a hamisított csatlakozásokról.
De hirtelen a raktár bejárati ajtajánál egy nehéz csattanás hallatszott.
*Csikordulás.*
Aztán egy durva, mély hang dörrent be a sötétből:
– Ki a fene van ott? Azt hittem, mondtam, hogy zárva van!
Horacio Beltrán hangja volt. Úgy látszik, elfelejtett valamit az irodájában, vagy gyanút fogott, amikor látta Valeria teherautóját a falu határában parkolni.
Julián és Valeria összenézték. A menekülés útvonala a főbejárat felé el volt zárva; Horacio ott állt a lépcső tetején, a kezében egy nehéz acélcsővel.
– Nincs kiút hátul? – súgta Valeria, miközben a szíve a torkában dobogott.
– De, a lefolyócső a raktár hátulján, de az keskeny… és magasan van! – felelte Julián, miközben felmérte a terepet.
– Nem baj, megpróbálom! – mondta a nő.
– Nem egyedül! – ragadta meg a kezét a férfi. – Gyerünk!
Horacio léptei egyre közelebb haladtak a szerelőakna felé. A zseblámpa fénye végigpásztázta a betonaljzatot.
– Tudom, hogy itt vagytok! Elbújhattok, de holnap reggelre úgyis kiáslak benneteket a föld alól!
Julián és Valeria felmásztak a rozsdás létrán, és éppen a pillanatban vetették ki magukat a hátsó raktárhelyiség keskeny ablakán, amikor Horacio leért a szerelőaknába, és észrevette a nyitott szekrényt meg a lefotografált nehezékeket.
A falu feletti éjszakában a dühös kiáltás messze visszhangzott:
– TOLVAJOK! RENDŐRSÉG! SEGÍTSÉG!
De ezúttal a rendőrség már nem az ő oldalukon állt – vagyis, Julián személyében sokkal többet értek, mint egy korrupt parancsnok.
—
Másnap reggel, napfelkelte előtt, San Jerónimo főtere már zsongott. A gazdák, a tenyésztők, a boltosok és a falu vénei mind ott gyülekeztek a polgármesteri hivatal és a központi rakodóközpont előtt. A hírek gyorsabban terjedtek, mint a pusztatűz: valaki betört éjszaka a mérleghez, de nem lopott semmit – viszont lebuktatta Amadort és Horaciót.
Amador Leyva ott állt a lépcső tetején, öltönyben, az arcán verejték csurgott, miközben a helyi bíróval és két állami nyomozóval vitatkozott, akiket Julián még hajnalban hívott fel a közeli tanyáról.
– Ez betörés! Magánlaksértés! – üvöltötte Amador, miközben a tömegre mutogatott. – Valeria Salcedo és az elbocsátott korábbi parancsnok, Julián Rivas éjszaka rongálták meg a központi berendezéseket! Letartóztatást kérek!
A tömeg morogni kezdett. Adela asszony elöl állt a tömegben, a kezében egy bottal és a régi elismervényekkel teli bádogdobozzal.






