**A mérleg árnyékában – 2. Rész**
A forrajerai iroda nehéz, dohos levegője szinte fojtogatóvá vált. Amador Leyva arca a mély dühtől vöröslött, míg Horacio Beltrán idegesen dobolt az ujjaival az asztal kopott fafelületén. A fém fiókos szekrény ajtaja, amit Horacio az előbb olyan dühvel csapott be, hogy a benne lévő poharak is megkoccantak, mintha csak a helyiségben uralkodó robbanásveszélyes feszültséget jelezte volna.
Valeria Salcedo nem mozdult el a helyéről. A kezében tartott fénymásolt papírok – a 17 550 kilós mérlegjegy, a hitelesítési tanúsítványok és az adela asszonytól kapott régi elismervények – ott lapultak az ujjai között. A fülébe még mindig visszhangzott Amador suttogása: *„Megmondtam, hogy el kellett volna simítanunk, amikor az a figyelmeztetés megérkezett.”*
– Milyen figyelmeztetés? – ismételte meg Valeria, ezúttal hangosabban, élesebben, szembehelyezkedve a férfival. – Miféle figyelmeztetésről beszélt, Amador? Hogyhogy eddig senki sem hallott róla?
Amador Leyva a székébe rogyott, a kezeit a térdére támasztotta, és gúnyos, fáradt mosollyal nézett a nőre.
– Azt hiszed, Valeria, hogy te vagy az első okoskodó a vidéken? – kérdezte gúnyosan. – Azt hiszed, te vagy az első, aki észreveszi, hogy a nagybani mérleg néha kicsit… gyorsabban pörög a kellőnél? Évi több ezer tonna marha halad át ezen a környéken. A por, a sár, a rossz időjárás mind-mind befolyásolhatja a mérést. De nem. Neked minden áron igazad kell, hogy legyen. És mi lett a vége? Elüldözted az egyetlen embert, aki rendet tarthatott volna a fegyverével. Elüldözted Juliánt.
Valeria összehúzta a szemöldökét.
– Julián nem azért ment el, mert én elüldöztem. Azért ment el, mert végre meglátta, hogy maguk nem a törvényt védik, hanem a saját zsebüket!
Horacio felpattant a székéből.
– Elég legyen ebből, Valeria! Tűnj el innen a papírjaiddal együtt! Ha holnap reggelig nem pakolod ki a marháidat a központi legelőről, és nem vonod vissza a hatósági vizsgálati kérelmet, akkor nemcsak a mérleghez nem tepsz többé közelebb, de a bank is zárolja a hiteledet a forrajeránál! Megértetted? Nincs többé takarmány a tehetségtelen, makacs marháidnak!
Ez volt a végső fenyegetés. A falu gazdasági elitje – a fiaik, a forrajeara, a mérleg, a hitelek tulajdonosai – nyíltan hadat üzent egy harminchat éves nőnek, aki csak annyit akart, hogy az igazság szerint mérlegeljék a munkáját.
Valeria nem szólt semmit. Egyetlen szót sem pazarolt rájuk. Megfordult, kinyitotta az iroda ajtaját, és kilépett a durangói forró, poros délutánba.
A nap már lemenőben volt, hosszú, vöröses árnyékokat vetve a falu macskaköves utcáira. A levegőben a fülledt föld szaga és a közelgő vihar ozonja keveredett. Valeria a kisteherautójához ment, betette a dokumentumokat a kesztyűtartóba, majd a volán mögé ült. De ahelyett, hogy közvetlenül El Sauz felé vett volna az irányt, a falu szélén lévő kis őrsre hajtott.
Julián Rivas ott ült a veranda alatti fa padon. A fejét lehajtotta, a kalapja a lábainál hevert, a jelvénye pedig – amit az előbb vágott be a forrajerai hamutartóba – most a zsebéből lógott ki félig.
Valeria leállította a motort, kiszállt, és határozott léptekkel odasétált hozzá.
Julián felnézett, amikor meglátta a csizmája kopogását a kemény földön. A szemében fáradtság ült, de az a jellegzetes, megingathatatlan nyugalom ott maradt, amiért mindig is tisztelte.
– Tudom, mit mondanak a faluban, Valeria – szólalt meg először a férfi. – Azt, hogy miattam borult ki a bili. Azt, hogy túl hirtelen reagáltam.
Valeria leült mellé a padra. A fa még meleg volt a nap sütésétől.
– Nem te vetted le a jelvényt, Julián. Maguk kényszerítettek rá. Amador elszólta magát. Egy „figyelmeztetésről” beszélt. Azt mondta, hogy már korábban is tudtak a problémáról.
Julián összehúzta a szemét.
– Milyen figyelmeztetésről?
– Nem tudom pontosan. De Horacio úgy csukta be az iratszekrény ajtaját, mintha élet-halál kérdése lenne, hogy ne tudjam meg. Julián, itt nem egyszerű mérleghibáról van szó. Ez egy rendszer. Amador, Horacio, és valószínűleg a városi önkormányzat néhány embere is benne van. Évente tonnaszámra lopják el a gazdák megkeresett pénzét. Adela asszony, a többi kisgazda… mindannyian éheznek vagy adósságban úsznak, miközben ezek itt luxusautókban járnak Durango és Chihuahua között.
Julián lassan bólintott. A kezeit összefonta a térdén.
– Már korábban is gyanakodtam. Voltak jelek. A forrajera számlái soha nem passzoltak a beszállított tonnákhoz. De bizonyíték nélkül nem indíthattam nyomozást a saját rokonaim vagy a falu vezetői ellen… különösen úgy, hogy a polgármester Amador sógora.
– Akkor most mi legyen? – kérdezte Valeria, és a hangja végre megremegett egy kicsit, nem a félelemtől, hanem a tehetetlen düh miatt. – Bezárják a karámokat. Holnap ránk gyújtják a hitelt. Elveszítik a földemet, Adela elveszíti a tanyáját.
Julián megragadta a fém jelvényt, ami a kezében volt, és hirtelen felemelte. A lemenő nap fénye megcsillant a kopott csillagon.
– Azt hiszed, hogy ha leadom a jelvényt, akkor megszűntem rendőr lenni, Valeria? – kérdezte halkan, de határozottan. – A rendőrség nem egy darab fém a mellen. A rendőrség az igazság keresése. Ha Amadorék azt hiszik, hogy mostantól csend lesz, akkor nagyon tévednek. De egyedül nem csinálhatjuk. Szükségünk van bizonyítékokra. Konkrét, megcáfolhatatlan adatokra.






