Jang lassan, mintha csak most ébredt volna rá, mit is tart a kezében, elengedte Yongmin gallérját. Az arca, amely eddig az alkohol és a düh vörösében pompázott, most rohamosan veszített a színéből, és valami egészen beteges, sápadt árnyalatot vett fel. A háta ösztönösen meggörbült, mintha máris próbálna kisebbnek látszani.
– Elnök úr… – rebegte Jang, a hangja rekedt volt és bizonytalan. – Nem… nem számítottunk rá, hogy megtisztel minket a jelenlétével ezen a kis osztályvacsorán.
Park elnök nem válaszolt azonnal. Lassan, kimért léptekkel közeledett az asztalunkhoz. Az asszisztense csendesen követte, egy vaskos, fekete mappát szorongatva a hóna alatt. A lépteik hangja visszhangzott a feszült csendben. Amikor Park elnök megállt velünk szemben, a tekintete Jangra szegeződött.
– Valóban, Jang menedzser – szólalt meg végül, a hangja mély volt és nyugodt, de olyan fenyegető élt hordozott, amitől még a mellettem álló Yongmin is összerezzent. – Úgy gondoltam, ideje személyesen is megismernem azt az embert, aki… – Park elnök egy pillanatra elhallgatott, majd lassan felém fordult, és egy egészen más, lágyabb hangon folytatta – …aki annyi fejfájást okoz az én drága keresztlányomnak.
A teremben mintha valaki lekapcsolta volna a gravitációt. Az emberek döbbenten kapkodtak levegő után, a suttogás futótűzként terjedt. Keresztlány?
Jang szemei kiguvadtak. Pislogott, mintha nem értené a szavakat, majd lassan, nagyon lassan felém fordult. A tekintetében tiszta, hígítatlan rémület tükröződött.
– Kereszt… keresztlány? – dadogta, a szeme egyre tágabbra nyílt.
Elmosolyodtam. Nem gúnyosan, nem diadalmasan, hanem azzal a nyugodt bizonyossággal, amit apámtól tanultam.
– Igen, Jang menedzser. Park elnök úr apám egyik legközelebbi barátja volt. És az én keresztapám.
Yongmin mellettem állt, és úgy nézett rám, mintha egy idegent látna. A kezéért nyúltam, és gyengéden megszorítottam. Egy pillanatra a szemébe néztem, és némán kértem tőle, hogy bízzon bennem. A szorításomra válaszul enyhén megszorította ő is a kezemet, de a döbbenet még mindig ott ült az arcán.
Park elnök a mellette álló asszisztens felé intett. A férfi előrelépett, és kinyitotta a fekete mappát.
– Jang Dae-seok – kezdte az asszisztens, hivatalos, színtelen hangon. – Az elmúlt tizennyolc hónap során számos panaszt rögzítettünk ön ellen, melyek a hatalommal való visszaélésre, munkahelyi zaklatásra, és a vállalati erőforrások magáncélú felhasználására vonatkoznak.
Jang hátratántorodott, mintha megütötték volna. – Ez… ez rágalom! Csak egy kis félreértés! A srácok túlzásba viszik…
– A fia kórházi számlái, Jang menedzser – vágott közbe Park elnök, a hangja ismét hideg lett. – A cégautó jogosulatlan használata. A manipulált túlóra-jelentések. És ami a legfontosabb… – Park elnök tekintete ismét Yongminra tévedt. – Az az elfogadhatatlan bánásmód, ahogy a beosztottjaival, különösen Cha Yongmin úrral bánt.
– Elnök úr, kérem! – Jang hangja már szinte könyörgött. – Én csak a legjobbat akartam a cégnek! Szorosan kell fogni a gyeplőt, különben ellustulnak! Ez csak a… a hagyományos koreai munkamorál fenntartása!
Park elnök egy undorodó pillantást vetett rá.
– A hagyományos koreai munkamorál nem jelenti a beosztottak megalázását, Jang. Nem jelenti azt, hogy személyes szolgaként kezeli őket, és fenyegeti őket. A Daehan Csoport nem tolerálja a toxikus vezetőket. Főleg nem azokat, akik a hatalmukat arra használják, hogy a gyengébbeken élősködjenek.
Az asszisztens egy papírt húzott elő a mappából, és Jang felé nyújtotta.
– Jang Dae-seok, ön azonnali hatállyal fel van mentve a munkavégzés alól. A cég belső vizsgálatot indított, és a bizonyítékok átadásra kerültek a jogi osztálynak. Felhívjuk a figyelmét, hogy a belső vizsgálat lezárultáig nem hagyhatja el az országot, és minden kommunikációját a céggel kapcsolatban a jogi képviselőjén keresztül kell intéznie. Kérem, hagyja el a helyszínt. Most.
Jang remegő kézzel vette át a papírt. Az arca, amely percekkel ezelőtt még az arroganciától puffadt, most egy megtört, szánalmas emberé volt. Körülnézett a termen, keresve a szövetségeseit, de azok, akik korábban a leginkább hajbókoltak neki, most gondosan elkerülték a tekintetét. Senki sem akart a bukott osztályvezető mellé állni.
Yongminra nézett. A szemeiben még mindig ott bujkált egy kis gyűlölet, de már nem volt ereje, hogy kimutassa. Végül némán megfordult, és a kijárat felé indult. A terem még mindig olyan csendes volt, hogy hallani lehetett a cipőjének kopogását a padlón. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, mintha egy kollektív sóhaj szakadt volna fel az emberekből.
Park elnök sóhajtott egyet, majd Yongmin felé fordult.
– Cha Yongmin úr.
Yongmin összerezzent, és gyorsan meghajolt. – Igen, elnök úr.
– Kérem, fogadja őszinte bocsánatkérésemet a Daehan Csoport nevében az ön által elszenvedett igazságtalanságokért. A cégvezetőség hibázott, amikor nem vette észre hamarabb Jang Dae-seok viselkedését. Ez nem ismétlődhet meg.
Yongmin arca lángolt, a szavakat kereste. – Elnök úr, én… nagyon köszönöm. Nem… nem gondoltam volna…
– Ön egy értékes munkaerő, Cha úr – folytatta Park elnök. – A teljesítményértékelései mindig is kiválóak voltak, még akkor is, amikor Jang megpróbálta azokat szabotálni. A HR osztály holnap felveszi önnel a kapcsolatot, hogy megvitassák a kompenzációt és a jövőbeni karrierlehetőségeit a cégen belül. Úgy hallottam, a logisztikai osztályon épp megüresedett egy csoportvezetői pozíció. Biztos vagyok benne, hogy ön alkalmas lenne rá.






