A Férjem Részeg Főnöke Elrángatta Őt, Rám Tette A Kezét, És Megalázott Minket Az Egész Cég Előtt – Ezért Arcul Csaptam, És Amikor Azt Üvöltötte: „Holnap Egyikőtöknek Sem Lesz Munkája”, Én Halkan Az Étterem Ajtaja Felé Néztem.

A tenyerem csattanása Jang Dae-seok arcán olyan élesen vágott át az éttermen, hogy még a grilleken sercegő hús hangja is eltűnni látszott alatta.
A teste oldalra csavarodott. Egy szék hangosan végigszántotta a padlót, a poharak megcsörrentek, és az osztályvezető, aki egész este úgy bánt a férjemmel, mint egy szolgával, az asztal szélének csapódott, mielőtt két kézzel meg tudott volna kapaszkodni.
Senki sem mozdult.
A férjem, Cha Yongmin, ferde gallérral bámult rám, a homlokán még mindig verejték csillogott. Körülöttünk a meleg függőlámpák alatt közel harminc alkalmazott és házastárs ült megdermedve, pálcikájuk a szájuk felé vezető úton megállva.
Jang lassan megérintette az arcát.
„Mi a fenét csináltál most?”
Közvetlenül előtte álltam.
„Szerintem itt mindenki pontosan tudja, mit csináltam.”
Az arca már amúgy is vörös volt az ivástól. Most még egy árnyalattal sötétebb lett.
De a pofon nem a semmiből jött.
Majdnem egy órán át figyeltem, ahogy asztaltól asztalhoz küldi Yongmint, mintha a férjem nem egy céges vacsorán részt vevő alkalmazott lenne, hanem a személyes pincére.
„Yongmin, hozz még szószt.”
„Yongmin, hozz még egy üveget.”
„Yongmin, fordítsd meg a húst itt.”
Minden alkalommal, amikor a férjem végre leült, Jang talált egy újabb okot, hogy hívja.
Az étteremben voltak felszolgálók. Ezt mindenki tudta.
Pont ez volt a lényeg.
Jang azt akarta, hogy mindenki lássa, ahogy Yongmin engedelmeskedik.
Két mellettem ülő feleség is észrevette.
„Mindig így bánik a férjeddel?”
Elmosolyodtam egy kicsit.
„Úgy tűnik.”
Az egyik nő Jang felé pillantott, és lehalkította a hangját.
„A nagyobb darab srácokkal nem csinálja ezt.”
Nem. Nem tette.
Azt az embert választotta, aki a legkevésbé volt hajlamos visszavágni.
Ez volt Yongmin.
A férjem az a fajta ember volt, aki elnézést kért, amikor valaki más nekiment. Aki emlékezett a születésnapokra, helyettesített műszakokban, segített a munkatársaknak anélkül, hogy számon tartotta volna, és kimerülten jött haza panaszkodás nélkül, mert sosem akarta, hogy aggódjak érte.
Ez a jóság volt az egyik oka annak, hogy hozzámentem.
És pontosan ezt tanulta meg Jang kihasználni.
Amikor Yongmin aznap este végre visszatért az oldalamra, alig evett valamit.
„Egész este rohangáltál” – mondtam. „Ülj le.”
„Jól vagyok.”
„Izzadsz.”
Elmosolyodott, és felvett egy darab grillezett húst.
„Akkor egyél te előbb.”
Néhányan a közelben melegen felnevettek.
„Már megint kezdi.”
„Yongmin tényleg odaadó a feleségéhez.”
Épp a kezéért nyúltam, amikor egy érdes hang jött mögülünk.
„Nézzék csak.”
Jang.
Az asztalunk felé dülöngélt, magával hozva az alkohol, a grillezett hagyma és a fokhagyma éles szagát.
„Szóval ide szöktél el.”
Mielőtt Yongmin válaszolhatott volna, Jang megragadta a fülét, és meghúzta.
„Főnök—”
„Megjelenik a feleséged, és hirtelen elfelejted, hogy egy céges vacsorán vagy?”
Yongmin arca megfeszült a fájdalomtól.
„Kérem, engedjen el.”
Jang felnevetett.
Aztán ellökte Yongmint a székétől, és belezuhant a mellettem lévő üres helyre.
Ekkor változott meg a hangulat.
Túl közel hajolt.
Sokkal túl közel.
A karja a vállamon landolt.
Azonnal megmerevedtem.
„Vegye le rólam a karját.”
Figyelmen kívül hagyott.
Ehelyett körülnézett az asztalnál, mintha egy közönségnek lépne fel.
„Szóval te vagy a híres feleség.”
Senki sem nevetett.
Jang lassan végigmért.
„Yongmin úgy viselkedik, mintha valami felbecsülhetetlen kincset vett volna feleségül. Többet vártam.”
A férjem előrelépett.
„Uram, ez elég lesz.”
Jang egy kézzel hátralökte.
„Kérdeztelek téged?”
Egy munkatárs felállt.
„Jang menedzser, jöjjön, igyunk egyet itt.”
„Ülj le.”
A munkatárs habozott.
Jang elmosolyodott, mert tudta, senki sem akar kihívni egy osztályvezetőt a fél cég előtt.
Aztán a keze a vállamról a felkarom felé csúszott.
Eltávolítottam.
Visszatette.
Yongmin megragadta a csuklóját.
„Ne érjen a feleségemhez.”
Aznap este először a férjem hangjának éle volt.
Jang rábámult.
Aztán olyan erőszakosan rántotta ki a karját, hogy Yongmin hátrahőkölt egy székbe.
Többen levegő után kaptak.
Felálltam.
Jang nem.
Ehelyett közelebb hajolt, és épp csak annyira halkította le a hangját, hogy a szavakat még rondábbá tegye.
Kigúnyolta a férjem munkáját.
Aztán a házasságunkat.
Aztán azt a tényt, hogy még nincs gyerekünk.
Végül tett egy durva megjegyzést arról, milyen férj lehet Yongmin zárt ajtók mögött.
Ez volt az a pillanat, amikor az étterem elcsendesedett.
Nem kényelmetlenül.
Csendesen.
Mindenki tudta, hogy átlépte a határt.
Jang láthatóan nem.
Rám nézett, és vigyorgott.
„Na és? Elégedett vagy vele?”
Felpofoztam.
Erősen.
Évekkel ezelőtt talán aggódtam volna a látszat miatt.
Azon az éjszakán nem tettem.
Jang az asztalnak tántorodott, egy fogót a padlóra lökve.
Néhány másodpercig egyszerűen csak bámult rám.
Aztán előrelendült.
„Maga őrült.”
Yongmin és két munkatárs azonnal közénk lépett.
„Jang menedzser, álljon meg.”
„Tűnjenek az utamból.”
Megpróbált átjutni rajtuk.
Én meg sem mozdultam.
Ez mintha még jobban feldühítette volna.
„Azt hiszi, megüthet és elsétálhat?”
„Maga meg azt hiszi, hogy mert valakinek a menedzsere, felhatalmazása van arra, hogy a feleségére tegye a kezét?”
A szeme összeszűkült.
„Fogalma sincs, kivel beszél.”
Majdnem elmosolyodtam.
Ez a mondat különösen érdekes volt tőle.
Mert Jangnak sem volt fogalma róla, kivel beszél.
Évekig nagyon óvatosan éltem.
Apám tanított meg rá.
Mielőtt elhunyt, többször is figyelmeztetett, hogy a pénz megváltoztatja azt, ahogyan az emberek néznek rád.