Daniel kinyitotta az ajtót, a hideg hegyi levegő megtöltötte a tüdőjét.

– Igen – mondta, miközben a szemét a ház felé szegezte. – A koordináták pontosan megegyeznek azzal, amit Michael hagyott hátra.

Lassan indultak el a fák közötti keskeny ösvényen. Rex előttük haladt, a feje alacsonyan volt, a teste pedig megfeszült, de nem morogott; volt valami furcsa, szinte tiszteletteljes nyugalom a mozdulataiban.

Amikor odaértek a ház verandájához, az ajtó magától kinyitódott.

Egy idős, ősz hajú férfi állt a küszöbön. A bal szemöldöke felett ott húzódott az a régi, jól ismert heg, amit Daniel négy éven keresztül nézett mindenegyes bevetés előtt. A szemeiben ott ült a múlt minden fájdalma, de a tekintete tiszta volt és nyugodt.

– Késtél, Daniel – mondta Michael Harris, és a szája sarkában egy halvány, fáradt mosoly jelent meg. – De tudtam, hogy Rex nem hagyja, hogy eltévesszed az utat.