A férfi – akit Vance-ként emlegettek – egyetlen másodpercig sem habozott a válasszal.

– Mert a holttestek néha vándorolnak, kapitány. És a tárgyak, nos… a tárgyak túlélik azokat, akik viselték őket. De ha okosak, akkor most csendben kimennek hátul a kiszállító ajtón, beszállnak abba a szürke sedanba, ami a sarkon áll, és soha többé nem teszik fel a kezüket olyan kérdésekre, amelyekre a válasz túl nehéz a szívüknek.

Rex ekkor hirtelen felállt. Nem morogott, nem ugatott; egyszerűen csak a testével eltakarta Danielt és Emilyt, a mellső lábait szilárdan a padlóba vetve. A kutyaszemek feszült, vadászgörbében tapadtak Vance-re.

Vance összehúzta a szemét. Tudta, hogy egy katonai kutyával nem érdemes ujjat húzni, különösen nem egy olyan példánnyal, amelyet speciális bevetésekre képeztek ki. A zsebében lévő keze lassan, milliméterről milliméterre lejjebb csúszott a kabát belső bélése felé.

– Utolsó esély, kapitány – mondta halkan. – Vagy elfelejtik ezt az estét, vagy a kutyája holnap nem fog többé szaladni a tengerparton.

Daniel szája sarkában egy feszült mosoly rándult meg. Az a fajta mosoly volt az, amit a csatatéren láttak tőle a katonái, amikor a helyzet reménytelennek tűnt, de a túlélés egyetlen útja a támadás volt.

– Vance – mondta Daniel nagyon halkan. – Azt hiszi, hogy az elmúlt két évben azért ültem ebben a sarokban, mert féltem a holnapra? Téved. Csak arra vártam, hogy valaki végre elhozza a kulcsot.

A mozdulat olyan gyors volt, hogy a diner pultosnője fel sem kapta a fejét. Daniel a kezével egyetlen határozott mozdulattal felkapta az asztalról az nehéz, vastag kerámia kávésbögrét, és teljes erőből Vance felé hajította, miközben a bal lábával kiakasztotta a box asztalát, amely hatalmas csattanással vágódott előre, maga alá gyűrve a szűk teret.

Rex nem várt parancsra. Mint egy fekete-barna villám, ugrott át a feldőlt asztal felett,enesen a férfi irányába. Vance reflexből elkapta a kabátja zsebét, de a bögre elsodorta a kezét, és mire a fegyveréért nyúlhatott volna, a kutya nehéz teste telibe találta a mellkasát. Mindketten a linóleumpadlóra zuhantak egy hatalmas csörömpöléssel, amire a hűtőpult üvegei is beleremegtek.

– Menjünk! – kiáltotta Daniel, miközben Emily kezét ragadva átvetette magát a hátrahajtott pad támláján.

A lány lélegzetvisszafojtva rohant előre, a haja az arcába lógott, de a szemeiben már nem a félelem, hanem a túlélés vad tüzeégett. Kikerülték a bejárati pultot, ahol az idős pultosnő döbbenten ejtette ki a kezéből a törlőrongyot, és kiejtette a szájn át a szót:
– Istenem, mit csinálnak?!

– Hívja a rendőrséget, és mondja meg nekik, hogy egy federal ügynök lövöldözik Norfolk külső részén! – kiáltotta hátra Daniel, miközben kinyomta a diner hátsó, olajos szagú vészkijáratának ajtaját.

Az eső azonnal arcukba csapott, mint egy jéghideg zuhany. Az ég alja sötétlila volt, a felhők felett távoli villámok cikáztak, és a zuhogó esőcseppek úgy verték a betonudvart, mintha ezer kis dob peregne.

– Daniel! – sikoltotta Emily, miközben a sötét sikátor felé botorkáltak. – A kocsija! Ott áll a sarok mögött!

– Megvan! – kiáltotta Daniel, a sérült térde ellenére meglepő sebességgel szedve a lábait.

Abban a pillanatban a diner hátsó ajtajából egy tompa dörrenés hallatszott. Egy golyó csapódott be a falba a fejük felett, és a vakolat fehér pora záporozott a hajukra. Vance volt az; a férfi felállt a kutyatámadásból, a kabátja elszakadt a vállán, a kezében pedig egy hangtompítós pisztoly villant a villámlás fényénél.

– Rex! – kiáltotta Daniel a szélbe.

A sarokból előbukkanó német juhászkutya egyetlen ugrással ott termett mellettük. Rex nem támadott újra, de a jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy Vance megtoranjon egy pillanatra a sikátor torkolatában, miközben a célpontját kereste a zuhogó esőben.

Daniel kinyitotta a régi pickup ajtaját, betuszkolta Emilyt az utasülésre, majd maga is bevetődött a volán mögé. A motor fújtatva, köhögve indult be, de a második próbálkozásra életre kelt, és a kipufogóból kiáramló fekete füst azonnal elvegyült a szürke esőfüggönnyel.

– Hová megyünk? – kérdezte Emily lihegve, miközben a kabátját gombolta be, a kezei pedig még mindig remegtek a kimerültségtől. – Ha Vance emberei tudják, hol vagyunk, egész Norfolkban keresni fognak minket. Nem mehetünk vissza a lakásomba, és a te házad sem biztonságos.

Daniel a váltóra csapott, hátrametbe rántotta a kocsit, és egy merész kormánymozdulattal kipördült a sikátorból a főút irányába, miközben a visszapillantó tükörben azt látta, hogy Vance egy fekete terepjáró felé rohan a diner előtt.

– Nem a lakásunkra megyünk – mondta Daniel, és a hangja most olyan csendes volt, de olyan megmásíthatatlan, mint a kőtömbök a tengerparton. – Hanem arra a helyre, ahol Michael utoljára hagyta a nyomát.

– Milyen helyre? – kérdezte a lány elszörnyedve. – A jelentés szerint a támaszpontot azon az éjszakán felrobbantották. Minden leégett, minden dokumentum megsemmisült.

Daniel a kormányt szorította, a bütykei fehérek voltak a feszültségtől, a szeme pedig a sötét, esős országútat pásztázta, ahol a fényszórók sárga csóvája csak néhány méterre vágott át a ködön.