– Nem Afganisztánban – mondta egy hideg, idegen hang a sötétből, közvetlenül a sorok végéről.

Daniel azonnal felkapta a fejét, és a zseblámpa fényét a hang irányába fordította.

A polcok közötti keskeny folyosón, pontosan a kijárat felé vezető úton Vance állt. A kabátja még mindig sáros volt az esőtől, a kezében lévő fegyver csöve pedig egyenesen Daniel mellkasára szegeződött. A szája sarkában ott lévő gúnyos mosoly most sokkal sötétebbnek és veszélyesebbnek tűnt az alacsony mennyezetű, visszhangzó raktárban.

– Üdvözlöm az archívumban, kapitány – mondta Vance, és a léptei lassan csikorogtak a betonon. – Látom, megtalálta a házi feladatot. Kár, hogy a vizsgán már nem fog átmenni.

Emily ösztönösen Daniel karja mögé húzódott, de Daniel nem mozdult. A szemét nem a fegyverre szegezte, hanem Vance jobb kezére, amely kissé remegett az ingujja alatt – a kutyatámadás nyomai még ott égtek a testén.

– Hová vitték Michaelt, Vance? – kérdezte Daniel halkan, de a hangjában olyan fenyegető erő rejtőzött, amitől a raktár csendje szinte megfagyott. – Miért kellett elhitetni velünk, hogy meghalt?

Vance elmosolyodott, de a szeme sarkában megfeszült az izom.

– Mert a hősöknek megvannak a maga szabályai, kapitány. Michael Harris nem halt meg a robbanásban, mert a tudása többet ért a kormánynak élnie, mint holtan a sírban. De a tudomány, amit a hegyekben találtak… azok a biológiai minták, amiket az ön csapata hozott ki a titkos laborból… nos, azokat nem lehetett csak úgy közzétenni a CNN-en. Michael választott. Vagy eltűnik a térképről, és egy olyan helyen él, amiről senki sem tud, vagy a csapata többi tagja – önnel együtt – követi őt a pokolba.

Daniel hirtelen érezte, hogy a mellkasát elönti a forró vér. Az emlékei egyetlen szempillantás alatt összefüggő képpé álltak össze: a titkos küldetés az afganisztáni barlangrendszerben, a dobozok, amelyeket a kimenekítéskor magukkal hoztak, és a parancs, amit sosem értettek teljesen.

– Ti nem mentettétek meg a csapatot – mondta Daniel halálsápadtan. – Ti elraboltátok a saját embereiteket.

– Mi csak a rendet tartottuk fenn, kapitány – mondta Vance, és a ujjai rászorultak a pisztoly ravaszára. – És most, vége a játéknak. Tegye le azt az aktát, és forduljon meg.

A pillanat töredéke alatt dőlt el minden. Vance ujjai megfeszültek a ravaszon, de mielőtt a lövés eldördülhetett volna, a sötét sarokból egy fekete árny vetődött elő.

Rex nem ugatott. Néma volt, mint a halál, amikor a nehéz teste telibe találta Vance-t oldalról. A fegyver eldörrent, a golyó a plafonba csapódott, és a zárt térben a hang detonációként robbant fel, miközben a fém fegyver a betonra csörrent.

– Most, Emily! – kiáltotta Daniel, és átvetette magát a polcok között, miközben Vance a kutya súlya alatt a földre rogyott.

A lány nem habozott. Felkapta a földről a nyitott aktamappát, amelyből egyetlen fénykép esett ki a porba – az a fotó, amelyen Michael Harris egy ismeretlen, hóval borított hegyi kabin előtt állt, a hátoldalán egy koordinátával, amit Daniel a memóriájába vésett egyetlen pillantás alatt: *Vermont, White River-völgy*.

– Megvan! – kiáltotta Emily, miközben a vészkijárat felé rohant, ahol az eső még mindig zuhogott, de a sötét éjszakában már ott csillant a pickup fényszórója.

Daniel egy utolsó rúgással eltolta magától a földön vergődő Vance-t, akit Rex még mindig szilárdan a helyén tartott, majd hátrafelé futva ugrott be a vezetőülésbe.

– Indulás, Rex! – kiáltotta, és a kutya mint egy jól olajozott gép, az utolsó pillanatban vetődött be a nyitott hátsó ablakon, miközben a motor felbőgött, és a pickup kerekei füstölögve kapták el az aszfaltot.

Vance felkecmergett a raktár padlójáról, a fegyvere a sarokba csúszott, de a szája sarkában egy fagyos, diadalmas mosoly ült, amint nézte a távolodó autó piros lámpáit a viharos éjszakában.

– Menjetek csak Vermontba, kapitány – suttogta a sötétbe, miközben a vérében lévő adrenalin lecsillapodott. – Ott már várnak rátok.

Két nappal később a pickup átszelte a vermonti hegyek közötti szűk, kanyargós utat. Az eső elállt, de a fák ágairól még mindig csepegett a víz, és a hegyoldalakat sűrű, fehéres köd borította, amely elrejtette a tájat a világ elől.

Emily a jobb ülésen ült, a kezében a raktárból elhozott iratokkal, míg Daniel egy kézzel fogta a kormányt, a másik kezével pedig a térképfájlokat lapozta. Rex a hátulról békésen hajtotta a fejét az ülésre, a hosszas út után végre megnyugodva.

– Itt kell lennie – mondta Daniel, amikor a kocsi lelassult egy eldugott erdei út kereszteződésénél. Az út mellett egy kopott fa tábla állt, rajta alig olvasható betűkkel: *White River Kutatóállomás – Magánterület*.

A fákon túl, a fenyvesek sűrűjében egy alacsony, kőből és fából épült ház körvonalai rajzolódtak ki. A kéményből vékony, szürke füst szállt fel az ég felé, ami azt jelezte, hogy a ház nem elhagyatott.

Daniel leállította a motort. A csend, ami rájuk nehezedett, nehéz volt és fojtogató.

– Biztos benne, hogy ez az? – kérdezte Emily halkan, és a kezével Daniel kabátujját fogta meg.