– Rendben – mondtam, és a hangomban feltámadt az a makacs elszántság, amiért az ügyészségre kerültem. – Menjünk.

A motorosszán brummogó motorja szinte felhasította a csendes, fagyos reggeli levegőt. Ilja ült elöl, én pedig mögötte kapaszkodtam a kabátjába, miközben a gép hatalmas hófellegeket kavarva indult el a fák közé. A szél úgy vágott az arcomba, mint ezer apró tű, de nem érdekelt. A táj fehérsége elmosódott a szemem előtt, és a fák fekete törzsei úgy vonultak el mellettem, mint egy katonai sorfal.

Körülbelül egy óra telt el, amikor Ilja hirtelen lefékezett. A motorosszán mélyen belefúródott a hóba, a motor pedig halkan dadogva leállt.

– Mi az? – kiáltottam a sisakom alól.

Ilja nem válaszolt. Leszállt a gépről, a kezébe kapta a puskáját, és intett, hogy húzódjak le a fák mögé.

Nem kellett sokáig várni. Az úton – vagy inkább azon a hóval borított csapáson, amely Sevszk felé vezetett – két rendőrautó állt keresztbe, a kék villogóik némán és baljóslatúan forogtak a kora reggeli szürkületben. A kocsik mellett négy egyenruhás milicista állt, géppisztollyal a kezükben, és valmit magyaráztak egy harmadik férfinak, aki civil kabátban, de fegyelmezett tartással állt közöttük.

Valerij Grom.

Személyesen jött ki elénk. A válla felhúzva a hideg miatt, az arca pedig eltorzult a dühdtségtől és a türelmetlenségtelenségtől.

– Azt mondták, megvan a nő – hallatszott a hangja a széllel együtt hozzánk. – Azt mondták, fél óra alatt elintézik. Erre most mit látok? Két halott az erdőben, a motoros pedig eltűnt? Milyen amatőr banda ez?!

Az egyik milicista idegesen nyelt egy nagyot. – Valerij Andrejevics, a nyomok… a nyomok erre vezetnek. Biztosan itt vannak a közelben. A motorosszán hangját is hallani lehetett volna, ha…

– Ne a magyarázatot hallgassam, hanem csináljátok! – üvöltötte Grom, és a hangja csípősen hasított át a fagyos levegőn. – Ha ez a nő beleteszi a lábát a sevszki rendelőbe, mindannyiunkat felnégyelnek Moszkvában! Fésüljétek át az erdőt! Minden fát, minden bokrot!

Ilja lassan lenézett rám a fák sűrűjéből. Az arcán nem volt semmi félelem; csak az a hideg, fegyelmezett fókusz, ami a veteránokat jellemzi.

– Négyen vannak – suttogta a fülembe. – A két autó elállja az utat. Ha kikerüljük őket a hegyoldalon, még tíz perc alatt Sevszkben lehetünk. De át kell mennünk rajtuk.

– Hogyan? – kérdeztem, és a szívem a torkomban dobogott. – Nincs elég lőszerünk ahhoz, hogy négy fegyveressel tűzpharcot vívjunk.

– Nem is kell tűzharc – felelte Ilja, és előhúzta a zsebéből azt a vékony acélhuzalt, amit a fém dobozban láttam. – A háborúban nem az nyer, aki a legtöbbet lő, Vera. Hányszor tanultad ezt a jogi könyveidben? A háborút az nyer, aki a legjobban ismeri a terepet.

Azzal a kezébe vette a vadászpuskáját, adott egyet a kezembe – egy könnyebb, kis kaliberű pisztolyt, amit eddig észre sem vettem a nadrágja övébe dugva –, és a szemei egy pillanatra összefonódtak az enyémekkel.

– Ha baj van, lősz. Ha nincs, csak követsz engem. Készen állsz?

Megfogtam a hideg fém markolatot. A fagy elzsibbasztotta az ujjaimat, de az elszántság, ami bennem égett, melegebb volt minden tűznél.

– Készen – mondtam.

És miközben Valerij Grom ott ordítozott a távolban a beosztottjaival, mi némán, árnyékként elindultunk előre, hogy visszavegyük azt az igazságot, amit megpróbáltak eltemetni a szibériai hó alatt.