A fém dobozból áradó hideg, olajos illat betöltötte a fülke szűk terét. A kályhából áradó vörös izzás megcsillant a fém alkatrészeken, miközben a szürke szemű idegen – akinek a neve vagy a múltja még teljesen rejtve maradt előttem – egyetlen határozott, gyakorlott mozdulattal előhúzta a fegyvert. Nem kapkodott. Nem volt benne az a fajta idegesség, amit egy átlagos ember érezne, ha tudná, hogy három fegyveres bérgyilkos közeledik a háza felé a mély hóban.

Az ő mozdulatai egy olyan ember mozdulatai voltak, akinek a veszély nem váratlan vendég, hanem régi ismerős.

A körmöm vágta a tenyeremet a birkabőr takaró alatt. A lábfejem még mindig lüktetett a fagyástól, a bőröm átázott a hóban, de az adrenalin olyan löketet adott, amely elnyomta a fájdalmat.

– Ha ideérnek – suttogtam, és a hangom megremegett a kimerültségtől –, beszélni fognak. Valerij Andrejevics Grom… ő nem adja fel csak azért, mert egy kabin elállja az útját. Helyi rendőrök, talán még a hivatalos szervek is az ő zsebében vannak. Ha megtalálnak itt minket, téged is…

A férfi nem nézett rám. A puskacsövet ellenőrizte egy mozdulattal, az ujjai maguktól jártak a mechanizmuson.

– Valerij Andrejevics Grom egy kis hal – mondta halkan, és a hangja olyan mély volt, mint egy távoli harangszó. – Egy vidéki ügyész, aki azt hiszi, hogy egy marék rubellel megveheti a tajgát. De a tajga nem ad el semmit. Csak befogad. Vagy eltemet.

Kint a kerítésnél megállt egy fény.

A zseblámpa pászmája végigsiklott a kabin falán, és a keskeny ablaküvegen keresztül narancssárga foltként esett be a szobába. Mindketten megdermedtünk. A fény egy pillanatra megtorpant az ablak előtt, mintha valaki belenézett volna a sötét üvegbe, de a kabin belsejét a redőnyök és a vastag függönyök eltakarták.

A férfi letette a puskát az asztalra, majd intett, hogy húzódjak lejjebb a padlóra, a kályha mögötti árnyékba. Engedelmeskedtem. A hasamra ereszkedtem, a hideg fapadló szinte égette a bőrömet, de a szememet nem vettem le róla.

Kint a fémkapu megcsikordult.

Valaki megrántotta a lakatot, amit perceivel ezelőtthárom masszív retesszel zártunk be. Egy durva, rekedt hang hallatszott a hóropogáson túl: – Hè! Van itt valaki? Nyissátok ki!

A szürke szemű idegen lassan felállt. Egyetlen hangot sem adott ki. A mozdulatai teljesen nesztelenek voltak, mint egy vadállatnak a sűrűben. A kezébe vette a katonai oldalfegyvert, a hüvelykujjával finoman leütötte a biztosítót, majd az ajtó melletti sötét sarokba lépett, pontosan abba a holttérbe, ahonnan nem lehetett észrevenni, amíg valaki át nem lépi a küszöböt.

A fémkapu másodszor is megcsikordult, majd egy tompa puffanás hallatszott, mintha valaki teljes testsúllyal rárúgott volna. A fa nyögött, a vasreteszek megrezegtek a keretben, de a háromszoros zár tartott.

– Zárva van – mondta egy második hang, amely közelebb volt a küszöbnek. – De a lábnyomok… nézzétek a lábnyomokat a lépcsőn. Egy ember mezítláb jött ide.

– Mezítláb? – csodálkozott az első. – A mínusz huszonkettőben? Megfagyott volna az úton.

– Akkor is. Ellenőrizni kell. A főnök azt mondta, senki sem maradhat életben, aki látta a táskát. Ha ez a kis orvos vagy bárki más itt húzta meg magát, el kell takarítani.

A lakat helyén hirtelen egy feszítővas csikordult meg a fémen. A lakat kengyele megroppant, és a retesz hangos csörömpöléssel engedett. Valaki benyúlt a nyíláson, és felhúzta az első belső reteszt.

A szívverésem a fülemben dübörgött. Ha berontanak, nekem ennyi volt. Nincs fegyverem, nincs erőm a harchoz, és a fagyás már elkezdizsibbasztani a lábfejemet. De a férfi a sarokban… ő ott állt, a fegyverét előre tartva, az arcán azzal a rémisztő, halálos nyugalommal.

A második retesz is felpattant. A fa ajtó hirtelen szélesre tárult, és a sarki hideg szél meg a vihar hava besodródott a szobába, magával hozva a kint álló férfiak fojtott leheletét.

Az elsőként belépő bérgyilkos egy sötét, vastag kabátot viselt, az arcát pedig egy fekete sál takarta el, de a szemei csillogtak a zseblámpa fényében. Belépett a küszöbön, a puskáját előre tartva, és körülnézett a félhomályos szobában.

– Házigazda! – kiáltotta gúnyosan. – Van itt valaki…

Nem fejezte be.

A szürke szemű idegen nem adott ki hangot. Olyan volt, mint egy sötét árnyék, amely lecsap a prédájára. Egyetlen lépéssel előrelépett, a bal kezével hátulról átfogta a férfi torkát, és egy határozott, mechanikus mozdulattal elfordította a fejét. Egy száraz roppanás hallatszott, amely elhalt a szél sivításában, és a bérgyilkos anélkül esett össze a padlón, hogy akár egyetlen hangot is kiadhatott volna a torkán.

A holttest reneszánszként zuhant a földre, a puskája pedig csörömpölve csúszott a kályha alá.

A kinti két férfi egy pillanatig csendben maradt. – Vitya? – kiáltott be a másodikként érkező. – Mi a fene tart sokáig? Megtaláltad?

A szürke szemű férfi lehajolt, felkapta a halott bérgyilkos puskáját, és egyetlen mozdulattal kézbe vette. Rám nézett, az ujját a szájára tette, jelezve, hogy maradjak csendben, majd lassan, megfontoltan elindult az ajtó felé.

Kint a hó ropogott. Valaki közelebb lépett a nyitott ajtóhoz. – Hé, Vitya, beszélj már! Mi van benn…