A lövés dörrenése betöltötte a kis kabinot. A hang olyan volt, mint egy ágyúlövés a zárt térben. A küszöbön álló második bérgyilkos hátrahuppant a hóba, a mellkasán szétterjedő sötét folttal.

A harmadik ember – akit a fénysáv alapján láttam a kerítésnél – hirtelen felordított a sötétben. – Kurva élet! Fegyverük van! Vissza! Vissza!

Léptek hallatszottak, amelyek vadul csapkodták a havat, ahogy a harmadik bérgyilkos elmenekült a fák felé, kétségbeesetten próbálva fedezetet találni a sötétben.

A szürke szemű férfi nem rohant utána. Kilépett a nyitott ajtóba, a hideg szél belekapott a rövid szürke hajába, és a fegyver csövét lassan lefelé engedte. Figyelte, ahogy a távolodó léptek zaja elhalkul az erdő mélyén, majd csendesen visszahúzódott a kabinba, és becsukta az ajtót – ezúttal csak egyetlen reteszt tolva helyre.

Visszatért a kályhához, letette a puskát, és rám nézett. Az arcán még mindig semmilyen érzelem nem tükröződött.

– Felállhatsz – mondta. – Elment.

Remegő lábakkal álltam fel a földről. A birkabőr takaró lecsúszott a vállamról, és megláttam a saját lábaimat: a bőröm piros volt a fagyástól, az ujjaim pedig szinte érzéketlenek voltak.

– Ki… ki vagy te? – suttogtam, és a hangom alig volt hallható a kályha pattogása mellett. – Nem vagy sima erdei lakó. Egy ilyen fegyverarzenál… egy ilyen reakció…

A férfi leült a fapadra, előhúzott egy doboz cigarettát a zsebéből, rágyújtott egyre, és mélyen beszívta a füstöt. A tűz piros izzása megvilágította az arcát, és hirtelen észrevettem valamit, amit eddig a sötétben nem láttam: a bal csuklóján egy halvány, de jellegzetes tetoválást – egy katonai egység szimbólumát, amit csak a legkeményebb szovjet különleges erők, a szpessznaz veteránjai viseltek a hetvenes-nyolcvanas években.

– A nevem Ilja – mondta lassan, miközben kifújta a füstöt a plafon felé. – És régen én is olyan ügyészeket védtem, mint te, kislány. Csak akkor még ők tudták, mikor kell hallgatni, és mikor kell harcolni.

– Valerij Grom meg fog találni – mondtam, miközben a kezeimmel átöleltem a vállamat a hideg ellen. – Ha nem térnek vissza a emberei, elküldi az egész helyi rendőrséget. Ez a körzet az övé. Mindenki az övé.

Ilja elmosolyodott. Nem egy kedves mosoly volt ez; inkább egyfajta keserű, fásult vicsorgás, ami jobban illett egy farkashoz, mint egy emberhez.

– Hadd jöjjenek – mondta halkan. – Ez az erdő az enyém, Vera. Itt nőttem fel, és itt is fogok megöregedni. Grom úr azt hiszi, hogy mert papírjai meg rangja van, ő az úr. De itt, a tajgán, csak a golyó meg a fagy számít. És abban én vagyok a jobb.

Odalépett a sarokban lévő kis szekrényhez, előhúzott egy tiszta, vastag gyapjózoknit és egy pár száraz filccipőt, majd letette elém a földre.

– Vedd fel ezeket. A lábfejedet meg kell mentenünk, különben nem tudsz holnap járni.

– Holnap? – néztem rá döbbenten. – Azt hiszed, holnap biztonságban leszünk? Hová mész?

Ilja felemelkedett, a szemébe nézett, és a tekintetében most már ott csillogott az a hideg, könyörtelen szándék, amitől a bérgyilkosoknak is el kellett volna menekülniük.

– Nem hová megyek, Vera – mondta, és a zsebébe süllyesztette a kezét. – Hanem hová menünk. Ha Valerij Grom azt hiszi, hogy elhallgattathat egy ügyészt a birodalmában, akkor ideje megmutatni neki, hogy a birodalmak nagyon gyorsan összeomlanak, ha a sűrűjéből elindul a tűz.

A hajnal első szürke sugara alig tudott áttörni a kabin kis ablakán, de a hideg már átjárta a csontjaimat. A filccipő és a vastag zokni megmentette a lábaimat a teljes elhalástól, bár a járás még mindig nehézkes, lüktető fájdalommal járt.

Ilja közben nem vesztegette az idejét. A fém dobozból előhúzta a felszerelés többi részét is: egy rádióadót, amelyet egy akkumulátorhoz csatlakoztatott, néhány térképet, és egy kézi GPS-hez hasonló, katonai eszközt, amit a szovjet időkben titkos kommunikációra használtak.

– Kivel beszélsz? – kérdeztem, miközben a kályha mellett melegítettem a kezem egy csésze forró, keserű teával, amit ő főzött.

– Egy régi baráttal Irkutszkban – felelte anélkül, hogy felnézett volna a gombokról. – Valakikel a regionális főügyészségről, aki még nem adta el magát Gromnak. Ha elküldöm neki a koordinátákat, és a te igazolványod számát, nem tehetik meg, hogy figyelmen kívül hagyják. De ehhez nekünk is lépnünk kell. Nem maradhatunk itt. Grom már tudja, hogy a fiai eltűntek. Mire lemegy a nap, ideküldi az egész helyi milíciát.

– És hová megyünk? Se autónk nincs, semmi…

Ilja felnézett, a szemei csillogtak a reggeli fényben. – Van egy motorosszánk a fészeringatlan mögött. És egy út, amit csak én ismerek a hegyek között Sevszkbe. Ha reggel nyolcra ott vagyunk a helyi orvosi állomáson, még mielőtt a hivatalos küldöttség megérkezne, beülhetsz a hivatalodba, és elindíthatod az eljárást. Ha egyszer ott vagy, hivatalos személyként, a rendőrség már nem nyúlhat hozzád anélkül, hogy az egész országos sajtó fel ne üvöltene.

A terv vakmerő volt, szinte öngyilkosság. Egyetlen motorosszánnal átvágni a tajgán, miközben a kerületi ügyész emberei vadásznak ránk? De mi más esélyem maradt volna? Ha itt maradok, holttestként találnak meg egy fagyott árokban, mint annyian mások előttem.