Box? Milyen dobozról beszél? – futott át Eleanor agyán a gondolat, miközben a férfi szavait hallgatta. Caleb soha nem említett semmilyen bányát vagy dobozt. Ő csak egy egyszerű vadászként és földtulajdonosként mutatkozott be a leveleiben. De most világossá vált: Caleb múltja olyan sötét és veszélyes titkokat rejtett, amelyek miatt gyilkosok üldözték a hóviharban is.

Caleb nem vesztette el a hidegvérét. A hangja olyan nyugodt volt, hogy az már-már jegesnek hatott.
– Nincs semmilyen doboz, Garrett. Azt a földet, amit elvettetek, felgyújtottam. Ami benne volt, az a tűzé lett. Pont úgy, mint a családom élete. És most… takarodjatok ki a házamból.

Garrett arca feszültté vált. A gúnyos mosoly eltűnt, helyét átvette a tiszta düh.
– Akkor haljatok meg együtt a hóban! – kiáltotta, és felrántotta a revolverét.

De mielőtt a fegyver eldördülhetett volna, Caleb gyorsabb volt. A Henry ismétlőpuska felvillant a sötétben, és a dörrenés betöltötte a kis kabin minden zegzugát. A golyó pontosan találta el Garrett vállát, aki egy hangos ordítással hátratántorodott, és a fegyvere kiesett a kezéből a fagyos padlóra.

A másik két zsoldos azonnal lőni kezdett. A golyók átütötték a fa falakat, fatörmeléket és port szórva a szobába. Az egyik lövés csupán hüvelyknyire suhant el Caleb füle mellett, de ő nem hátrált meg. Újratöltött egyetlen határozott mozdulattal, és a második lövésével a jobb oldali zsoldos karját találta el, akinek a puskája azonnal kicsúszott a kezéből.

– Eleanor! A kályha mögé! – kiáltotta Caleb, miközben a testével fedezte a nőt.

Eleanor nem félt. A belső feszültség, ami Baltimore-ban évekig fojtogatta, most hirtelen tiszta, acélos akaraterővé alakult át. Meglátta a földön heverő fadarabot – egy nehéz, vasalásos tűzifahasábot, ami a kandalló mellett gurult el –, lehajolt érte, és amikor az egyik zsoldos közelebb lépett, hogy oldalba támadja Calebet, Eleanor teljes erejéből fejbe vágta vele a támadót.

A zsoldos felnyögött, a szeme elhomályosult, és tehetetlenül rogyott össze a földön.

Garrett, miközben a vér szivárgott a vállából, a fegyveréért nyúlt a földön, de Caleb puskájának csöve már a homlokára szegeződött.

– Vége, Garrett – mondta Caleb, és a levegőben szinte tapintható volt a feszültség. – Ha még egy mozdulatot teszel, a következő golyó nem a válladba megy.

Garrett lihegett, az arca eltorzult a fájdalomtól és a gyűlölettől.
– Meg… megölnek téged, Mercer… Akárhol bújsz el ezen a hegységen, a cég emberei utolérnek. Nem menekülhetsz előlük örökre.

– Lehet – felelte Caleb halkan. – De ma este én vagyok itt. És ti vagytok a földön. Takarodjatok ki a házamból. Mindketten. Vagy a holtteseteket a farkasoknak dobom ki reggelre.

A megsebesült Garrett, támogatva a társát, lassan visszahátrált a betört ajtón át a süvítő, vakító hóviharba. A lábuk nyomát hamarosan eltemette a friss hó, és a csend ismét visszatért a kabin köré – de ez a csend már nem volt békés; nehéz, feszült és tele volt elhallgatott igazságokkal.

Caleb lassan leeresztette a puskát, és a földre ejtette a hüvelyeket. A keze – amely azelőtt soha nem remegett – most enyhén megremegett, ahogy a fatusához támasztotta a fegyvert.

Megfordult, és meglátta Eleanort. A nő ott állt a tűz fényében, a haja kicsit kibontakozva, a szemeiben nem volt sem félelem, sem megbánás. Csak az a mély, kérdő tekintet, ami minden titkot leleplezett.

– Szóval… – mondta Eleanor halkan, miközben közelebb lépett a férfihoz, nem törődve a betört ajtón beáramló hideg széllel. – Ez volt az a “egyszerű élet”, amiről a leveleidben írtál, Caleb Mercer?

Caleb lesütötte a szemeit. A vállai megroskadtak, mintha a harc után hirtelen ránehezkedett volna az elmúlt tizenkét év összes súlya.
– Nem akartalak beletiltani ebbe, Eleanor. Azt hittem… azt hittem, ha eljössz ide, talán én is elfelejthetem. Talán kezdhetünk egy új életet. De úgy látszik, a múlt nem enged el olyan könnyen. Ha akarod… holnap reggel felnyergelem a lovat, és elküldelek a városba. Biztonságban odaérsz. Nem kell ezt az életet élned mellettem.

Eleanor nem mozdult. Nem hátrált el. Ehelyett közelebb lépett, egészen addig, amíg érezte a férfi testének melegét a hideg szobában. Lassan felnyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette Caleb arcát, ott, ahol a sötét szakáll alatt a régi sebhely húzódott.

– Baltimore-ban mindenemet elvették, Caleb – mondta Eleanor, és a hangja olyan szelíd volt, mint a tavaszi szél. – Nem azért utaztam ezer mérföldet a hóesésben, hogy az első nehézségnél elmeneküljek egy olyan férfi mellől, aki az életét kockáztatta, hogy megvédjen. Nem egy tökéletes hőst kerestem a leveleidben. Egy embert kerestem. És úgy látom, megtaláltam.

Caleb szemei feltágultak. A magány, amit éveken át hordozott a szívében, mint egy befagyott kő, hirtelen megolvadt a nő szavaitól. Lassan átkarolta Eleanor derekát, és magához húzta, olyan gyengédséggel, ami kontrasztban állt a kinti vad viharral és a benti harc brutalitásával.

A betört ajtajú, szélfúvta kabinban, a parázs halvány fényénél, a két sebzett ember végre nem egymás elől rejtőzködött. Elkezdték építeni azt a bizalmat, amelyet semmilyen vihar, semmilyen cég és semmilyen múlt nem tudott többé elpusztítani.