A dörömbölés nem pusztán kopogás volt; inkább olyan erőszakos ütlegelés, amely megremegettette a vaskos fenyőgerendákat, mintha egy kétségbeesett vadállat – vagy egy csoport könyörtelen üldöző – akarná betörni az ajtót a vihar fogságából.
Caleb mozdulatai hirtelenek voltak, de nem kapkodóak. Olyan ember fegyelmével mozgott, aki hozzászokott a halálos veszedelmekhez a fagyos hegyek között. Egyetlen határozott mozdulattal elengedte Eleanor kezét, a tűzhely mellé lépett, és bal kezével felkapta a falra akasztott, csöves Henry ismétlőpuskáját. A jobb kezével pedig – egyetlen folytonos, rutinos mozdulattal – eloltotta az asztalon pislákoló olajlámpát.
A barlangszerű, félhomályos kunyhót azonnal a kandallóból kiáramló narancssárga parázsfény és a kinti hóvihar vakító, kísérteties holdfénye uralta, amely átszűrődött a befagyott ablaküvegen.
– Caleb… – suttogta Eleanor, és a szíve a torkában dobogott. A félelem, ami korábban a Baltimore-i hitelezők és az üres pénztárcák miatt gyötörte, most eltörpült ezen éjszakai terror mellett. – Ki az? Tudod, hogy kik állnak ott?
Caleb nem válaszolt azonnal. A széles válla megfeszült a durva ing alatt, arcának kemény vonásait elöntötte az árnyék, míg szürke szemei az ajtó vasalt reteszét lesték.
– Nem vártam vendéget – mondta végül Caleb, és a hangja olyan mélyen és hűvösen csengett, mint egy téli kút feneke. – És az egyetlen emberek, akik ebben a régióban így mernek dörömbölni egy magányos kabin ajtaján a legfőbb hóvihar közepén, azok nem azért jöttek, hogy megmelegedjenek a tűz mellett.
Az ajtón dörömbölő ökölütések hirtelen elhalkultak, és egy rekedt, fagyos hang szűrődött be a vastag faanyagon keresztül, amely átvágott a süvítő szél morajlásán.
– Mercer! – kiáltotta valaki kint. A hang gúnyos volt, mégis éles, mint a borotva. – Tudjuk, hogy bent vagy, barátom! Nyisd ki az ajtat, hacsak nem akarod, hogy mi rúgjuk be! Nincs már menekülés ezen a hegyen!
Eleanor lélegzete elakadt. A hang nem volt ismerős, de a benne rejlő fenyegetés zsigeri volt. Megragadta Caleb karját, ujjai belefúródtak a férfi kemény izmaiba.
– Ismered őket? Calebs, kérlek… mi ez az egész? Kik ezek?
Caleb lepillantott rá. A harag és a hideg eltökéltség mellett valami más is megvillant a tekintetében – egy rég eltemetett múlt sötét árnyéka, amiről eddig egy szót sem ejtett.
– A múltam, Eleanor – mondta halkan, de határozottan. – A múltam, amiről azt hittem, hogy sikerült hátrahagynom ezen a hegyen. Menj a sarokba, a hálófülke mögé. Bármi történjék is, onnan ki nem jössz.
– Nem! – suttogta Eleanor, és a hangjában nem volt hiány a makacs büszkeségből, ami Baltimore-ban is életben tartotta. – Nem futamodom meg. Nem azért utaztam ezer mérföldet egy idegen férfihoz, hogy az első viharban elbújjak a sarokba, miközben rád törnek!
Ennél több szó nem esett. Kint a türelem elfogyott.
Egy vad, nehéz test nehekütt az ajtónak. Egy dörrenés hallatszott – valaki rálőtt a zárra. A vaskos tölgyfa ajtó reccsent, a vasalt zsanérok megremegtek, és a zárbetét darabokra törve repült be a helyiség padlójára.
A hóvihar jeges szellője betört a kabinba, felkavarva a hamut a tűzhely környékén, és a sötét küszöbön át három alak lépett be.
Az élen egy magas, szikár férfi lépett be, fekete prémkalapban, arcát mélyen árnyékolta a karimája. A kezében egy fémcsövű Remington revolver füstölgött. Mögötte két másik fegyveres következett, nehéz, átázott gyapjúkabátokban, puskáikat készenlétben tartva.
– Nos, nos, nos… – mondta gúnyosan a vezető, miközben a tekintete végigpásztázta a szobát, míg meg nem állapodott Caleben, aki a puskáját felemelve, mozdulatlanul állt a tűzfényben. – Azt hittük, eltévedtél a szurdokban, Mercer. De úgy látszik, fészket raktál ebben a kis gödörben. És még egy asszonyt is hoztál magaddal? Micsoda házi kedves!
Caleb szemei összeszűkültek.
– Garrett. Azt hittem, a Missouri folyó medrében fejezted be a pályafutásodat, miután utoljára találkoztunk.
A vezér, Garrett, elmosolyodott – egy keskeny, kegyetlen mosoly volt ez, amely felfedte sárgás fogait.
– Az emberek, mint én, nem halnak meg olyan könnyen, Caleb. Különösen nem addig, amíg van egy elintézetlen számlánk. És ami azt illeti… – Garrett tekintete átsiklott Calebről, és megállapodott Eleanoron, aki mereven állt a sarok közelében. – Úgy látom, nemcsak a régi adósságot kell behajtanunk, hanem van itt valami más is, ami érdekelhet minket. Vagy talán ez a hölgy az új feleséged, akit a cég emberei elől rejtegetsz?
Caleb megfeszült. A puskája csöve egyetlen hüvelyknyit sem mozdult el, de a golyó már ott ült a csőben, és csak egy finom ujjmozdulatra várt.
– Ha egy lépést is teszel felé, Garrett, az utolsó lesz az életedben. Nem érdekel, hány embert hoztál magaddal a viharból. Ebben a szobában csak egy ember hagyja el élve a küszöböt, és az nem te leszel.
Garrett hangosan felnevetett. A nevetése éles volt és üres, mint a szél a sziklák között.
– Nagy a erőd, Mercer! De ne felejtsd el: kint a vihar tombol, a városon túl senki sem tudja, hol vagy, és a fegyverünk már csőre van töltve. Add át azt a dobozt, amit a múlt hónapban elhoztál a bányából, és talán… csak talán megkíméljük ennek a csinos asszonynak az életét, mielőtt végeznék veled.






