A tölgyfák alatt elterülő délutáni csendet már nem a grillrácsok sercegése vagy a kristálypoharak csilingelése törte meg, hanem egy olyan fagyos, fenyegető némaság, amelyben még a szél zúgása is gyanúsnak tűnt. A Bellandi-birtok hátsó pázsitján a jeges vízzel teli hordó még mindig ott állt; a kifröccsent víz sötét, sáros foltot mart a gondosan nyírt gyepbe. A tizenhét éves Lily Carter a terasz lépcsőjének alsó fokán ült, vékony, átázott pamutpulóverébe burkolózva, miközben a fogai úgy vacogtak, hogy szinte visszhangzott az udvaron.

Maria Bellandi lassan felegyenesedett a kerti asztal mellett. A hatvanas éveiben járó nő alakja fekete selyemblúzában és nadrágjában olyan volt, mint egy kőből faragott obeliszk. Nem emelte fel a hangját, nem hadonászott, de a tekintete – az a mély, sötétbarna szempár, amely évtizedeken át tartotta egyben Chicago legkegyetlenebb szindikátusát – olyan súllyal pásztázta végig a vendégeket, hogy a legvérmesebb unokatestvérek is lesütötték a szemüket.

– Hozz egy takarót, Marco – mondta Maria halkan a mögötte álló öreg inasnak. – Aztán hozd a teát a belső szalonba. Csak a kislány jön be velem. Mindenki más elhagyja a kertet. Most.

A családtagok – unokaöcsök, sógorok, fegyveres testőrök – habozás nélkül, némán oszlani kezdtek. Egyetlen ember maradt a helyén, a kerti bárpultnak támaszkodva: Vincent Bellandi, Maria unokaöccse, az a harmincas éveiben járó, simára borotvált férfi, akinek a méretre szabott olasz zakója és lezser testtartása mögött mindig ott bujkált az a mohó, türelmetlen becsvágy, amit Luca, a néhai don sosem szívlelt.

Vincent kezében egy pohár száraz martini forgott, a jégkockák tompán koccantak az üveg falához.
– Ugyan már, Maria néni – szólalt meg Vincent, a szája sarkában azzal a pimasz félmosollyal, ami gyerekkora óta a védjegye volt. – Csak egy kis ártatlan szívatás volt. A kölykök túlzásba vitték, ennyi az egész. Nem kell ebből államügyet csinálni. A szerelő lánya… tudja, milyenek ezek az emberek. Túl érzékenyek a viccre.

Maria nem válaszolt azonnal. Lassan odalépett a füvön heverő törött tárgyhoz: az olcsó, repedt kijelzős okostelefonhoz, amit Lily kezéből vertek ki, mielőtt a hordóba nyomták volna a fejét. A készülék burkolata kettévált, de a belső memória kártyája épen maradt a fűszálak között. Maria lehajolt, felvette a vékony fémlemezkét, és a zsebébe csúsztatta.

Amikor felnézett Vincentre, a hangja hűvösebb volt, mint a jeges víz a hordóban:
– A te telefonod is készített felvételt, Vincent?

Vincent mosolya egyetlen tizedmásodpercre megfagyott, a szemében pedig átfutott az a villanásnyi bizonytalanság, amit csak azok éreznek, akik rájönnek, hogy a zsákmány helyett egy medve barlangjába tévedtek.
– Nem tudom, miről beszél, nénikém.

– Akkor menj haza – mondta Maria ridegen. – És imádkozz, hogy amikor visszanézem a kamerák felvételeit, valóban ne tudj semmiről.

—

A belső szalonban a nehéz mahagóni bútorok és az olajfestmények között meleg kandallótűz ropogott. Lily Carter a vastag kasmírtakaró alatt kuporgott a bőrkanapén, a gőzölgő teáscsészét két kézzel szorongatva. A haja még mindig csapzottan tapadt a nyakára, az arca halálosan sápadt volt, de a tekintetében lévő bénító pánik lassan átadta a helyét egy mély, konok dacnak.

Maria leült vele szembe a karosszékbe. Nem siettette. Megvárta, amíg a kislány ivott néhány kortyot a mézes teából, és a reszketése némileg alábbhagyott.

– Daniel Carter nem csupán egy szerelő, igaz, Lily? – kérdezte Maria csendesen.

A lány felkapta a fejét, a csésze megremegett az ujjai között.
– Apám… apám megbízható ember, Bellandi asszony. Mindig azt tette, amit Luca úr kért tőle. Éveken át bütykölte a konvoj autóit, a rejtett rekeszeket a furgonokban… soha egyetlen szót sem szólt senkinek.

– Tudom – bólintott Maria. – Luca bízott apádban. De Luca két éve halott, Lily. És te ma délután nem véletlenül jöttél el erre a családi összejövetelre. A te korodbeli lányok elkerülik ezt a házat. Miért voltál itt?

Lily a fogait a szája szélébe mélyesztette, a könnyeit visszatartva. A zsebébe nyúlt, és egy összehajtogatott, kissé gyűrött, átázott papírlapot húzott elő a pulóvere alól. Az írás elmosódott rajta a víztől, de a fejléc és a kézzel írott jegyzetek még kivehetők voltak.

– Apám azt mondta, ezt csakis magának adhatom át – suttogta a lány. – Személyesen. Azt mondta, ha a posta útján küldi, vagy ha telefonál, megölik őt, mielőtt a nap lemenne.

Maria átvette a lapot. A papír egy bankszámlakivonat volt egy kajmán-szigeteki fedőcégről – a *Vanguard Maritime* nevű vállalatról, amelyről Maria nagyon is jól tudta, hogy papíron a Bellandi-család teherhajóit birtokolta. De a kivonat alján lévő ceruzás bejegyzés nem a szokásos könyvelői kézírás volt.

Az a kézírás Luca Bellandié volt.
A néhai férjéé, aki huszonöt éven át volt a társa, a védelmezője és az alvilág legrettegettebb vezetője.

*„A hiány nem a kikötőben keletkezett. A házon belül folyik el a pénz. T. V. mozgatja a szálakat V. B. megbízásából. Ha velem bármi történik, Daniel őrzi a másolatokat a 4-es raktárban. Maria nem tudhatja, amíg nincs biztosíték, különben ő lesz a célpont.”*