A márványpadló hidegén elterülő üvegszilánkok ezüstösen csillogtak a hatalmas kristálycsillár fényében. A füst édeskés, puskaporos szaga keveredett a szobában a drága kubai szivarok és a viaszos bútorápoló nehéz illatával. A bőr fejtámlán tátongó lyuk körül még finoman izzott a kárpit szövetének széle.
– Főnök? – ismétlődött meg a hang a folyosó felől.
A hang tulajdonosa nem lépett be azonnal a fénybe. A folyosó tölgyfa burkolatának mély árnyékai között állt, ott, ahol a csillár fénye már nem ért el, csupán egy elmosódott sziluettet rajzolva a falra.
Don Salvatore Falcone, Chicago északi partjának vitathatatlan ura, nem mozdult. A bal kezével a márványhoz szorította a szolgálólány, Maya vállát, miközben a jobb kezében lévő, matt fekete Colt 1911-es csövét milliméterről milliméterre a folyosó felé emelte. A férfi hatvankét évének minden megfontoltsága, a számtalan utcai háborúban edzett reflexei most mind egyetlen pontba sűrűsödtek.
– Matteo? – kérdezte Salvatore. A hangja mély volt, rekedtes, de nem remegett. Nem árult el félelmet, csak azt a halálos fegyelmet, amivel harminc éve irányította a családot.
A sötétségből egy magas, széles vállú férfi lépett elő. Sötétkék öltönyt viselt, a nyakkendője kissé meglazítva. A jobb kezét a zakója hajtókáján nyugtatta, pontosan úgy, ahogy azt az elmúlt tizenöt évben tette Salvatore személyes testőreként és fogadott fiaként. Matteo arcán döbbenet és aggodalom tükröződött.
– Főnök, mi volt ez a zaj? A lövés… hallottam a becsapódást a lenti biztonsági szobából! Jól van?
Salvatore nem engedte le a fegyvert. A cső pontosan Matteo mellkasának közepére mutatott. – Állj meg ott, fiam – mondta Salvatore, a hangjában alig észrevehető feszültséggel. – Egyetlen centit se tovább.
Matteo megtorpant a küszöbön. Tekintete a földön fekvő bőr karosszékre, a betört üvegtáblára, majd a földön kuporgó szobalányra tévedt. – Főnök, miről beszél? Én vagyok az. Matteo. Mi történt? Merénylet odakintről? Azonnal lezárom a birtokot és riasztom a külső őröket…
– Nem odakintről jött – szólalt meg a földről Maya.
A hangja vékony volt, reszkető, de a terem csendjében minden egyes szó úgy koppant, mint egy ólomgolyó. Salvatore lassan lepillantott a lányra. Maya szeme tágra nyílt a rémülettől, a kezei görcsösen kapaszkodtak az egyenruhája fekete kötényébe. A lány alig három hónapja dolgozott a kúriában; csendes volt, szinte láthatatlan, mint egy árnyék a hatalmas folyosókon. Most azonban a pillantása nem a betört ablak felé szegeződött, hanem egyenesen Matteóra.
– Mit mondtál, kislány? – fordult felé Matteo, és a hangja hirtelen egy árnyalattal mélyebbé, keményebbé vált, elveszítve a korábbi aggodalmas csengést. – Nem láttad az ablakot? Odakintről lőttek. Valaki a tóparti fák közül célzott a mesterlövész puskával.
– Nem a fák közül – suttogta Maya, miközben a könnyeit visszatartva a mennyezet sarka felé emelte az ujját. – Hanem a szellőzőn keresztül. A tetőtéri biztonsági megfigyelőből. A szög… a golyó lefelé tartott, nem felfelé. Ha a tó felől lőttek volna, a bőr fotel ülőrészét találja el, nem a fejtámlát. És… az a vékony piros pont…
Salvatore tekintete azonnal a tölgyfa asztal mögötti falra villant. Ott, a bekeretezett amerikai zászló fa keretében egy mély, friss lyuk tátongott. A golyó pályája felülről lefelé haladt. Pontosan a szellőzőnyílás irányából, amely az ebédlő sarkában lévő díszrács mögött futott fel a harmadik emeletre.
A maffiafőnök mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. – Matteo – mondta Salvatore suttogva. – Ki van most a harmadik emeleten?
Matteo nem válaszolt azonnal. A szája széle megfeszült. A keze, amely eddig a zakója hajtókáján pihent, lassan lecsúszott a dereka felé, a rejtett pisztolytáskához. – Senkinek sem kellene ott lennie, főnök. A harmadik emeletet lezártuk a múlt heti renoválás óta.
– Akkor miért van mégis ott valaki? – Salvatore felállt. Nem kapkodott. A hátát a nehéz márvány tálalószekrénynek vetette, Mayát maga mögött tartva a holttérben. – És te… honnan tudtad ezt, Maya?
A lány a falhoz simult, a teste úgy remegett, mintha jeges szél fújna a szobában. – Mert… mert nemcsak Matteo hangját hallottam ma este a házban – nyögte ki a lány, és a hangjában feloldódott minden gát. – Egy órával ezelőtt tiszta ágyneműt vittem a keleti szárnyba. A könyvtárszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Hallottam, ahogy Matteo beszél valakivel. Egy férfival, akinek mély, rekedt hangja volt… és akit Antoniónak szólított.
A név hallatán Salvatore arcán az összes vonás kővé dermedt. – Antonio? – kérdezte a don, és most először a hangjában nem a gyanakvás, hanem a legmélyebb döbbenet és árulás visszhangzott. – Antonio Moretti öt éve halott. A saját kezemmel lőttem le a michigani kikötőben.
– Nem halt meg, Salvatore – szólalt meg ekkor Matteo.
A férfi arca megváltozott. Az aggodalom, a tisztelet és a hűség álarca, amit tizenöt éven át viselt, egyszerűen leolvadt róla. A tekintetében hideg, mérgező gőg csillant meg. Kiegyenesedett, leengedte a kezét a fegyvere markolatára, de nem húzta elő. Tudta, hogy Salvatore fegyvere egyenesen az ő homlokára szegeződik.