Az üvegcserepek és a babaváró ajándékok szétszakadt selyemszalagjai között Adrian teste úgy hevert a padlón, mint egy megvert kóbor kutya. A finom svédacélból és kristályból épült asztal recsegve tört ketté alatta, a babakék és pasztellrózsaszín dobozok szanaszét szóródtak a márványburkolaton. Evelyn, Adrian anyja, az arcához szorított kézzel tántorodott hátra a kanapé karfájáig. Massimo pofonjának vörös nyoma ujjnyi vastag csíkokban rajzolódott ki a sápadt, alapozóval vastagon kikent arcán, de a szemeiben nem bűnbánat, hanem valami veszett, kutyaszorítóba került gyűlölet villódzott.
Massimo Moretti nem kiabált. Az a fajta ember volt, akinek a halk suttogásától egy egész tárgyalóterem vagy egy fél alvilági kerület dermedt némaságba. Amikor Massimo lassan kiegyenesedett, a méretre szabott sötétszürke öltönye alatt minden izom feszült, a kétméteres, kőszikla termetű testőrei pedig – Luca és Matteo – már némán elállták a teraszajtót és a villa főbejáratát. Senki sem távozhatott a Moretti-birtok déli szárnyából.
– Kérdeztem valamit, Adrian – mondta Massimo, és a hangja olyan mélyről jött, mintha egy kripta nehéz kőlapja csikordult volna meg. – Ki volt az az idegen?
Adrian zihálva köpött ki egy véres nyálgombócot a fehér szőnyegre. Megpróbált feltápászkodni, de Luca hatalmas, fényesre polírozott bőrcipőjének orra nehezedett a kulcscsontjára, pontosan annyi súllyal, hogy a fiatalember még a lélegzetvételért is könyörögni kényszerüljön.
– Nem volt senki… a kölyök kitalálta… – hörögte Adrian, miközben a szemei kétségbeesetten cikáztak az anyja felé. – Massimo, te megőrültél?! A vejed vagyok! A lányod a feleségem! Csak megfegyelmeztem, mert tiszteletlen volt! Te nem látsz bele a házasságunkba!
– Megfegyelmezted? – ismételte Massimo, és a hangja fojtott, szinte suttogó maradt. – A lányomat, aki hét hónapos terhes a te gyermekeddel, ököllel vágod hasba a szemem láttára? És az unokámat, ezt a hároméves kisfiút hazugnak nevezed?
Sofia ekkor a földre rogyott a bőrkanapé tövében. A kezeit görcsösen a hasára szorította, a könnyei némán, sűrű patakokban áztatták a finom csipkeruhája elejét. Noah, az apró, alig hároméves kisfiú, két kis karjával átfonta anyja nyakát, és az arcát Sofia hajába temette. A kisfiú teste rázkódott, de a tekintete, amellyel Adrianra nézett, furcsán tiszta és kérlelhetetlen volt.
– Ne bántsd anyát… kérlek, papa, ne engedd bántani – suttogta a kisfiú Massimo felé fordulva.
Massimo odalépett a lányához. Térdre ereszkedett a hideg márványon – az a hatalmas, könyörtelen üzletember, akitől a fél város rettegett, most olyan óvatossággal nyúlt a lányához, mintha a legfinomabb velencei üveget fogná. Megfogta Sofia jobb karját, és lassan, nagyon óvatosan felhúzta a selyemblúz hosszú ujját.
A teremben jelenlévő kevés rokon és cseléd torkából egyszerre szakadt fel a döbbent lélegzetvétel.
Sofia alkarja nemcsak zúzódásokkal volt teli. A könyökétől a csuklójáig lila, sárga és mélyfekete foltok borították a bőrét – némelyik hetekkel korábbi, gyógyulófélben lévő sérülés volt, de voltak rajta friss, vérző karmolások és szabályos, kör alakú égési nyomok is.
Cigarettacsikkek nyomai.
Massimo keze megállt a levegőben. A férfi arcszíne a sápadtból hirtelen kísértetiesen szürkévé vált, a halántékán egy vastag ér lüktetett veszedelmes ritmusban. – Sofia… – suttogta az apa, és a hangjában az a fajta fájdalom hasított, amely képes megsemmisíteni egy ember lelkét. – Mi ez? Mióta tart ez?
Sofia megrázta a fejét, a fogai összekoccantak a rettegéstől. Nem mert Adriannal szembe nézni, de Evelynre sem mert pillantani. – Apa… ne kérdezd… kérlek, csak vigyél el innen. Vigyél el engem és Noah-t… nem akarok többé itt lenni…
– Elvinni?! – visította hirtelen Evelyn, aki meglátta a pillanatot, és felugrott a kanapéról, az ujjaival gépiesen rendezgetve zilált frizuráját. – Hová vinnéd, te vén bűnöző?! A lányod egy ringyó! Hallod, Massimo?! Egy hűtlen cafka! Adrian csak azt tette, amit minden büszke férfi tenne! Az a gyerek a hasában… nem is a fiamé! Hallod?! Nem Adrian vére!
Massimo nem fordult meg azonnal. Lassan leengedte Sofia ruhaujját, elsimította a selymet a megkínzott karon, majd lehajolt, és homlokon csókolta a lányát és az unokáját. – Luca. Vidd fel Sofiát és Noah-t a felső lakosztályba. Hívd Dr. Salernót, a magánklinikám vezetőjét. Tíz percen belül itt akarom látni ultrahanggal és teljes traumatológiai felszereléssel. Ha a lányomnak vagy a magzatnak bármi baja esik… – Massimo nem fejezte be a mondatot. Nem volt rá szükség.
Luca lehajolt, felkapta Sofiát a karjába, miközben Matteo gyengéden kézen fogta a remegő kisfiút. Ahogy a nehéz tölgyfa ajtó becsukódott mögöttük, a szalonban csak Massimo, Adrian, Evelyn és a két felfegyverzett őr maradt.
A csend újra rázuhant a szobára.
Massimo felállt. Lassan a bárpult felé sétált, töltött magának három ujjnyi tiszta whiskyt egy nehéz kristálypohárba, de nem ivott belőle. Csak nézte a borostyánszínű folyadékot, ahogy a csillár fénye megcsillant rajta.