Takaríts fel, mielőtt valakit megölsz” – gúnyolódott a igazgató –, aztán minden tapasztalt sofőr visszautasította a vízözönben úszó hegyi hágót, és az 52 éves takarítónő a páncélozott terepjáró kulcsaiért nyúlt, miközben egy egymilliárd rubeles szerződés és egy arrogáns befektető élete lógott a szakadék felett

A műanyag toll szétpattant Eduard Boriszovics Gromov fényesre wuxolt cipője alatt.
Észre sem vette. Túl elfoglalt volt azzal, hogy fel-alá járkáljon a vezérigazgatói irodában, miközben drága öltönye átvágott a szürke fényen, a eső pedig úgy csapódott az ablakokhoz, mint az elhajított kavics.
– Nem érdekel, mi mosódott el odafent – mondta. – Felfogja, hogy mit jelent nekem egyetlen óra késés?
Artur Szergejevics a lakkozott íróasztala mögött állt, zsebkendőt nyomva a nedves nyakára. Negyvenöt évesen a Premiumtrans igazgatója általában érinthetetlennek tűnt a testhezálló szürke öltönyében és az ezüst órájában.
Ma az arca vörös foltokban állt.
– Eduard Boriszovics, a hegyi hágó szinte le van zárva – mondta Artur. – Egy sárlavina temette be az út felét. A köd olyan sűrű, hogy a sofőrök nem látják a motorháztetőt. Két napja esik az eső.
Gromov megállt az ablak mellett.
– Akkor keressen valakit, aki át tud hajtani az esőben.
– Szamoilov visszautasította. Potapov visszautasította. Minden tapasztalt sofőr visszautasította, még a hármas fizetéssel is.
– Akkor vezessen maga.
Artur tekintete a vihar felé rebbent.
– Az a páncélozott terepjáró több mint két tonnát nyom. Ha elkezd csúszni a szerpentinúton, semmi sem állítja meg a szakadék előtt.
Gromov átvágott a szobán, és mindkét kezét az íróasztalra csapta.
– Prémium kiterjesztett utazási szolgáltatásként hirdetik ezt a céget. Vészhelyzeti közlekedést fizettem. Két órán belül a krasznodari irodában kell lennem.
A hangja lehalkult, amitől a fenyegetés súlyosabbá vált.
– Vagy öt perc múlva egy jármű vár lent, vagy holnap a cégük olyan büntetéseket kezd fizetni, amiket nem fog túlélni.
A sarokban, az iratmegsemmisítő mellett Marina Vlagyimirovna meghúzta a szürke szemeteszsák csomóját.
Senki sem hívta be a beszélgetésbe. Senki sem emlékezett rá, hogy egyáltalán ott van.
Takarítói kék munkaruhát viselt, a torkáig gombolva, sima fekete nadrágot és puha textilcipőt. Festetlen haját határozott kontyba fogta. Vörös repedések borították a bőrét a csuklója körül a hónapokig tartó tisztítószerektől.
Ötvenkét éves volt.
Artur számára ő volt a nő, aki kiürítette a szemetesét.
A sofőrök számára ő volt a csendes takarítónő, aki feltörölte a sarat a garázs padlójáról, miután leparkoltak.
A fia számára valami még ennél is kisebbé vált.
Három évvel ezelőtt Denisz rábeszélte Marinát, hogy adja el a városon kívüli kétszobás lakását. Ő és a felesége, Aljona házat építettek, és pénzre volt szükségük az alapozáshoz.
– Nincs szükséged annyi helyre – mondta neki Denisz. – Élj velünk egy darabig. Amikor a ház elkészül, együtt leszünk. Közel lesznek az unokák.
Marina mindent odaadott neki.
Eleinte Aljona mosolygott, és „Mamának” hívta. Aztán a mosolyok eltűntek.
Marina zuhanyzásai túl hosszúak lettek. A televíziója túl hangos volt. Az étele túl erős szagú volt. Várható volt, hogy főz, vasal, takarítja a konyhát, és hálás marad az erkély melletti szűk szobáért.
Amikor Marina munkát talált a Premiumtransnál, Aljona dühödt volt.
– Mit fognak gondolni az emberek? – követelte. – A férjem anyja idegenek irodáit takarítja.
Denisz nem védte meg.
Egy hónappal korábban anélkül lépett be Marina szobájába, hogy leült volna.
– Aljona húga idejöhet tanulni – mondta, elkerülve az anyja tekintetét. – Szükségünk van a szobára.
Húszezer rubelt adott Marinának egy közös lakásban lévő bérelt sarokhoz, és a bőröndjét az ajtóhoz cipelte.
Két hete nem hívott.
Marina most egy másik szobában állt, ahol a hatalmas férfiak eldöntötték, hogy az egyenruhája tartalmazza a teljes értékét.
Gromov folytatta a járkálást.
– Négy perce van, Artur.
A cipője ráesett az elejtett tollra. A műanyag test száraz roppanással hasadt ketté.
Marina átvágott a szőnyegen, letérdelt, és összegyűjtötte a törött darabokat. Beletette őket a szemeteszsákba, majd egyenesbe jött.
– Artur Szergejevics – mondta. – Hagyja, hogy vezessek.
Olyan hirtelen költözött csend az irodába, hogy az eső még hangosabbnak tűnt.
Artur megfagyott, a zsebke még mindig a torkára emelve.
Aztán elnevette magát.
Nem volt vidám nevetés. Egy olyan ember éles, ideges hangja volt, akinek végül sikerült találnia valakit, aki gyengébb nála.
– Marina, megőrültél?
Az íróasztal mellett maradt.
– Ismerem a hágót.
Artur a nyitott ajtó felé mutatott.
– Menj vissza a felmosórongyodhoz. Üzleti vészhelyzettel foglalkozunk.
– A régi út szilárdabbá válik a sziklafal közelében a harmadik hajtűkanyar után – mondta Marina. – A külső szél omlik össze először, mert a vízelvezető csatornák el vannak dugulva.
Artur keze kissé lejjebb süllyedt.
Gromov elfordult az ablakért.
Véreres szemei Marina kék egyenruháján, kopott cipőjén, vonalas arcán és durva kezein jártak. Semmilyen félelem nem látszott a kifejezésén.
Csak a csend.
– Ismeri az utat? – kérdezte.
– Igen.
– Egy személyautót?
– Személyautók, teherautók, csuklós szállítmányok.
Artur rábámult.
Marina egyenesen rzanézett.
– Takarítónőnek vett fel. Soha nem kérdezte meg, mit csináltam előtte.
A zsebke abbahagyta a mozgást a nyakán.
Gromov az íróasztal mögé került.
– Hány év?
– Huszonegy.
– Huszonegy év mit csinálva?
– Katonai szállítás.
A szoba összeszűkült e két szó körül.
Marina hangja nyugodt maradt.