A fémcsatos jegygyűrű fénye tompán villant a neonfény alatt, mintha nem is aranyból lett volna, hanem magából a fagyos valóságból, amely egyetlen pillanat alatt összeomrasztotta a múlt hét évét. Daniel testében a régi reflexek önálló életre keltek: a pulzusa felgyorsult, az izmai megfeszültek, és a jobb térdében lévő krónikus fájdalom azonnal elhalványult a tiszta, hideg adrenalin mellett. Rex mély, torokból jövő hörgése úgy remegtette meg az asztal lábát, mintha valamilyen föld alatti rengés futna át az épületen.

– Maradj csendben, Rex – mondta Daniel olyan halkan, hogy szinte csak a száját mozgatta, de a hangjában ott bujkált az a fegyelmezett, acélos parancs, amelyre a német juhászkutya azonnal reagált: a morgása visszafojtott, alig hallható ziheléssé szelídült, bár a szeme egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a bejáratnál álló idegent.

Az ismeretlen férfi nem sietett. Lassan, megfontolt léptekkel haladt előre a linóleumpadlón, miközben a cipője talpáról lecsöpögő esővíz sötét foltokat hagyott maga után. Magas volt, széles vállú, de volt benne valami idegen, szinte mechanikus pontosság, ami azonnal elárulta a Danielhez hasonló veteránoknak: ez az ember nem egy egyszerű utcai bűnöző vagy besúgó. Hírszerző volt, vagy még annál is rosszabb – valaki, akinek a felettesei sosem léteztek a hivatalos iratokban.

– Kapitány – mondta a férfi, amikor elég közel ért ahhoz, hogy a hangja átvágjon a hűtőpult zúgásán és az ablakon kopogó eső monoton zaján. A hangja sima volt, szinte barátságos, de a szeme sötét, kifejezéstelen ürességet sugárzott. – Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyen találom meg a legendás Daniel Brookst. És a hűséges kutyáját. Még mindig élvezik a civil élet békéjét?

Daniel nem mozdult. A teste úgy ült a kopott műbőr boxban, mint egy feszülő íj. A kezét lazán a faasztalon tartotta, pontosan ott, ahol a Michaelről készült második fénykép feküdt, elfedve azt a testével, hogy a férfi ne láthassa azonnal.

– Attól függ, mit nevez békének – felelte Daniel, és a hangja hűvös volt, mint a novemberi szél. – Norfolkban az esőn kívül ritkán hallani mást is. Kivéve, ha valaki feleslegesen veri be a békés polgárok lakásának az ajtaját.

A férfi halványan elmosolyodott, de a mosolya nem érte el a szemét; a szája sarkában egy feszült, kemény vonal maradt. Megállt két lépésre az asztaltól, a kezét mélyen a sötét gyapjúkabátja zsebébe süllyesztette, bár a bal tenyerét – amelyben a gyűrű csillant – most magasan, a mellkasa előtt tartotta, mintha trófeát mutatna fel egy vadászat után.

– Az ajtók azért törnek be, kapitány, mert az emberek hajlamosak olyan dolgokat megőrizni, amiket jobb lenne elfelejteni – mondta a férfi, miközben a tekintete átvándorolt Danielről a mellette ülő ápolónőre. – Miss Carter, ugye? Azt hittem, az orvosi egyetemen tanult higiénia azt is magában foglalja, hogy az ember nem hordoz magával felesleges iratokat a köpenyében. Különösen olyanokat, amelyek nem az övéi.

Emily teste megremegett Daniel mellett. A lány ösztönösen Daniel felé húzódott, a keze pedig az asztal szélébe kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy a padló bármelyik pillanatban beszakadhat alattuk.

– Nem adom át a maradékot – suttogta a lány, de a hangjában már ott remegett a kimerültség és a félelem. – Tudom, mit tettek azzal a kórházzal. Tudom, hogy miért égett le az a részleg.

A férfi egy pillanatra sem vette le a szemét róluk. A diner többi vendége – egy fáradt sofőr a sarokban és a pult mögött álló idős nő – mintha észre sem vette volna a feszültséget; a külső világ zajai elhalkultak, és a sarokbox körüli tér bezárult, mint egy prés.

– Senki sem égetett le semmit, kedveském – mondta az idegen hűvös nyugalommal. – Csak elvégeztünk egy szükséges adminisztrációs takarítást. Hétszáz katona halt meg azon a küldetésen, vagy tűnt el a hivatalos jelentések szerint. Egy negyedik századbeli hadnagy vagy egy túlélő medikus nem fogja megváltoztatni a történelem könyvelését.

Daniel lassan felemelte a fejét. A szeme összeűkült, miközben a férfi ujjait figyelte.

– Hétszáz katonáról beszél, Vance? – kérdezte Daniel, és a nevet olyan természetességgel ejtette ki, mintha ezer éve ismernék egymást. – Vagy csak a saját osztagáról, akiket a felsőbb parancs alól próbáltak kiszabadítani a hegyekben?

A férfi arcáról egy pillanatra eltűnt a gúnyos mosoly. A tekintete megkeményedett, és a bal keze – benne a gyűrűvel – egy centiméterreljebb rebbent.

– Látom, a memóriája még mindig éles, kapitány. Kár, hogy a lojalitása már nem az. Tudja, amikor a fenti vezetőség úgy dönt, hogy egy ember hivatalosan nem létezik, akkor nagyon csúnya dolog azzal próbálkozni, hogy feltámasszák. Michael Harris hadnagy halott. Ezt írja a sírköve Arlingtonban. Minden más csak illúzió, amit egy traumatizált elme és egy túlbuzgó ápolónő gyártott le a magányos éjszakákon.

– Akkor miért van nála a gyűrűje? – vágott közbe Daniel, és a hangja hirtelen olyan kemény lett, mint a gránit. – Ha Michael halott, és a holttestét elnyelte a tűz meg az omlás, akkor ez a gyűrű hogy a fenébe került a zsebébe harminc perccel azután, hogy betörtek Emily lakásába?