A lakásban hirtelen olyan fagyos, dermesztő csend lett, amelyet csak a kinti eső monoton csepergése és Alice visszafojtott, fájdalmas zihálása tört meg. Kirill már rég becsapta maga mögött a vendégszoba ajtaját, hátrahagyva a sötét, fojtogató hálószobát, ahol a magány és a láz egyszerre mart belém.

A fejem úgy zúgott, mint egy kaptár, a torkom minden egyes lélegzetvételnél égett, mintha forró homokot nyeltem volna. A lázam – amit a tegnapi átázás és a krónikus kimerültség váltott ki – biztosan harmincnyolc fok fölött járhatott. De a fizikai fájdalomnál sokkal mélyebben égetett az a felismerés, ami ott lassan formát öltött a lelkemben: *nem vagyok semmi más számukra, csak egy kényelmetlen bútordarab.*

Valja szavai ott visszhangzottak a fejemben, mint egy ébresztőóra, amit túl sokáig próbáltam elhallgattatni: *„Az igazi katasztrófa egy aranykalitkában élni és lassan elsorvadni belül.”*

Másnap reggel, amikor a nap halvány, szürkéslila fénye átszűrődött a hálószoba piszkos ablakán, a ház már ismét mozgásban volt. A konyhából hallatszott a csészék csörömpölése és a svájci kávéfőző zümmögése.

Nehézkesen, minden egyes tagomat fájlalva toltam el magamtól a takarót. A lábaim alig akartak engedelmeskedni, amikor letettem őket a hideg parkettára. Megtámaszkodtam a fésülködőasztalon, és belenéztem a tükörbe.

Valja nem túlzott. Az arcbőröm viaszosan sárgás volt, a szemeim alatt hatalmas, lila karikák tátongtak, a hajam pedig kócosan tapadt a homlokomra. Nem egy huszonöt éves nőt láttam ott, hanem egy kísértetet.

Amikor kiléptem a folyosóra, a konyha felől rögtön megcsapott a friss kávé és a pirítós illata. Svájci stílusú, drága köntösében az anyósom – Tamara Petrovna – ült az asztalnál, és egy elegáns magazinot lapozgatott. Kirill már elment dolgozni; a kulcsai csörrenését hallottam az előszobából nem sokkal azelőtt, hogy felébredtem volna.

Tamara Petrovna fel sem nézett a magazinból, amikor beléptem.

– Végre felkeltél? – kérdezte hideg, metsző hangon. – A reggeli kávémat kihagytad, és a tegnap vásárolt teát is elfelejtetted rendesen előkészíteni. Mondd csak, Alice, van egyáltalán valami, amit képes lennél hiba nélkül elvégezni?

Megálltam a konyha ajtajában, a kezemet a fájó mellkasomra szorítva. A torkom még mindig égett, a fejem pedig lüktetett. Egy héttel ezelőtt még lehajtottam volna a fejem, elnézést kértem volna, és rohantam volna, hogy pótoljam a mulasztásomat.

De most… most valami végleg megpattant bennem.

– Nem csinálok kávét, Tamara Petrovna – mondtam, és a hangom – bár rekedt volt a láztól – meglepően szilárdan csengett.

Az anyósom lassan letette a magazint az asztalra. A szemei összeszűkültek, mint két hegyes tőr.

– Hogy is mondtad? – kérdezte, mintha rosszul hallott volna.

– Azt mondtam, hogy nem csinálok kávét – ismételtem meg tisztán, a szemébe nézve. – Beteg vagyok. Magas lázam van. Tegnap este az esőben küldött el a teáért, átáztam, és amikor egész éjszaka köhögtem, Kirill átment a kanapéra, mert nem akarta, hogy zavarjam az alvását. Maga pedig még most sem kérdezi meg, hogy hogy vagyok, csak a kávéja érdekli.

Tamara Petrovna arca elvörösödött a felháborodástól. Felpattant a székről, a köntöse suhogott a konyhakamra csempéjén.

– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem?! – sikoltotta, és a mutatóujját a képembe vágta. – Te hálátlan teremtés! Mi tennénk veled, ha Kirill nem vett volna el egy nincstelen senkit? Nincs munkád, nincs egzisztenciád, a szüleid is csak a terhet akarták levakarni magukról, amikor hozzánkadtak! És most te panaszkodsz egy kis nátha miatt?! A te korodban az ember nem nyafog, hanem dolgozik! Takarítsd ki a nappalit, mosd ki a tegnapi ruhákat, és ne felejtsd el elmenni a tisztítóba a fiam öltönyéért!

A szavai úgy csapódtak be a fejembe, mint a korbácsütések. De a könnyek, amelyek eddig mindig a szemembe szöktek, most elmaradtak. Helyette egy hideg, tiszta düh öntötte el a testemet.

– Nem fogom kitakarítani a nappalit – mondtam csendesen, de olyan határozottan, hogy Tamara Petrovna egy pillanatra elhallgatott. – Nem megyek a tisztítóba. És ami a legfontosabb… végeztem.

– Végeztél? – az anyósom gúnyosan felnevetett, de a hangjában már ott vibrált a bizonytalanság. – Mit képzelsz, ki vagy te? Hová mész? Nélkülnk egy utcai koldus vagy!

– Lehet – mondtam, és hátrafordultam a hálószoba felé. – De legalább a saját koldusom leszek.

Húsz perc múlva a hálószobában voltam. Nem pakoltam össze mindent; a szüleim által vett drága, elegáns ruhák nagy részét – amiket Kirill és az anyja válogattak össze, hogy reprezentáljam a „jó családot” – ott hagytam a szekrényben. Nem kellett semmi, ami hozzájuk kötött.

Előhúztam a régi, kopott textilbőröndömet a szekrény aljából – azt, amit még a kollégiumi éveimből hoztam magammal, és amit Tamara Petrovna gúnyosan „rongytáskának” nevezett. Beletettem a farmeremet, két pulóvert, a kedvenc könyvemet, az egyetemi oklevelemet (bár azt mondták, hogy semmit sem ér, mégis az enyém volt), és a kis füzetemet, amibe a rajzaimat gyűjtöttem.

Amikor kiléptem a lakás ajtaján, Tamara Petrovna még mindig a konyhában ordibált valamit a fegyelemről és a tiszteletről, de én már nem hallgattam.

Letéptem a jegygyűrűt az ujjamról, és letettem a bejárati asztalra a kulcscsomóm mellé.

Aztán becsuktam magam mögött az ajtaját.