– Te… te hazudtál nekem? – Brooke lépett egyet hátra, mintha megütötték volna. Az elegáns smaragdzöld ruha, a tökéletes frizura most hirtelen groteszk álarcnak tűnt egy összeomló nőn. – Azt mondtad, ez a mi házunk! Azt mondtad, hogy én választhatom ki a konyhát, a márványt, a bútorokat! Én minden barátnőmnek elmondtam, hogy megvettük ezt a villát!

– Mert meg akartam felelni neked! – kiáltott fel végre Brandon, és a poharat az asztalra csapta, úgy, hogy az ital kilöttyent a csiszolt fára. – Mert semmi sem volt elég jó neked! Savannah nem volt elég jó! Az a lakás, amit bérelhettünk volna, nem volt elég jó! Neked Buckhead kellett, neked hat hálószoba kellett, oszlopok kellettek, hogy felvághass a szüleid előtt, akik egész életedben azt éreztették veled, hogy semmit sem érsz, ha nincs luxus körülötted! És most tessék! Boldog vagy?

– Elég! – dörrent rá Arthur a vejére. – Ne merészeld a lányomat hibáztatni a te gyávaságodért! Te csaptad be őt, te hitetted el vele, hogy megteremtetted ezt az egzisztenciát!

– És ti hol voltatok, Arthur? – vágott közbe Eleanor, és a hangja olyan volt, mint a fagyos szél a szavannai mocsarak felett. – Hol voltatok, amikor az önrészt kellett kifizetni? Adtatok ti akár egyetlen centet is ennek a háznak a megvásárlásához? Nem. Ti csak idejöttetek vacsorázni, élveztétek a látszatot, és hagytátok, hogy az én elhunyt férjem pénzéből finanszírozzák a lányotok feneketlen igényeit.

Evelyn arca megkövült, a szemei szinte villámokat szórtak, de nem talált szavakat. Arthur dühösen szorongatta a karosszék karfáját, de a jogi dokumentumok feketén-fehéren ott hevertek az asztalon. Nem volt mibe belekötni.

Brooke most Eleanornak fordult. A kétségbeesés és a düh torz maszkjává változtatta az arcát.
– Te tudtad. Végig tudtad! Hagytad, hogy csinosítsam a házat, hagytad, hogy kiválasszam a függönyöket, a bútorokat, és közben nevettél a hátam mögött! Te egy gonosz, számító banya vagy!

– Én hagytam, hogy éljetek itt – válaszolt Eleanor rezzenéstelen arccal. – Hagytam, mert azt hittem, a fiam boldog. Hagytam, mert azt hittem, családot akartok alapítani, és mert Thomas halála után azt reméltem, hogy újra megtalálhatom a szeretetet a családom körében. De mit csináltál te, Brooke?

Eleanor közelebb lépett a menyéhez. Nem emelte fel a hangját, minden szava kristálytisztán, borotvaélesen csengett.

– Beköltöztettél a földszinti kisszobába. Megtiltottad, hogy a saját bútoraimat lássam. Elvártad, hogy mossak rátok, hogy takarítsak utánatok, hogy főzzek a vendégeidnek, miközben te a klubban fitogtattad a gazdagságot, amihez semmi közöd nem volt. És ma reggel odadobtad a lábam elé a szennyesedet.

Brooke levegő után kapkodott.
– Ez csak… én csak segítséget kértem! Család vagyunk!

– Nem, Brooke. Te nem segítséget kértél. Te cselédnek néztél engem a saját házamban. De még ezt is elviseltem volna egy darabig, amíg azt hittem, hogy csak elkényeztetett és éretlen vagy. De tegnap délután átléptél egy határt, ahonnan nincs visszatérési lehetőség.

Brooke szemei összeszűkültek, a rémület újabb hulláma futott át rajta.
– Miről… miről beszélsz?

Eleanor újra a táskájába nyúlt, és előhúzta a harmadik dokumentumot: a trust irodájának hívásnaplóját.

– Tegnap délután három órakor felhívtad Richard Hale irodáját. Brandon feleségeként mutatkoztál be, és arról érdeklődtél, hogyan lehetne hozzáférni egy hat számjegyű összeghez a vagyonkezelői alapból. Megkérdezted a titkárnőt, hogy Brandon felvehet-e pénzt az én beleegyezésem és jóváhagyásom nélkül.

Brandon döbbenten kapta fel a fejét. A tekintete a feleségére szegeződött.
– Mit csináltál, Brooke?

Brooke hátrálni kezdett, a falnak ütközött a háta. A smaragdzöld ruha suhogása volt az egyetlen hang a dermesztő csendben.
– Én… én csak tájékozódtam! Apámnak szüksége volt egy áthidaló kölcsönre a belvárosi projekthez! Csak kölcsönről volt szó, visszafizettük volna kamatostul! Brandon, te tudod, hogy apa mennyit segített nekünk a kapcsolatrendszerével!

Brandon lassan letette a poharat. Az arcán a szégyen átadta a helyét a keserű felismerésnek.
– Te a hátam mögött a családom örökségét akartad megcsapolni az apád kétes üzleteihez? Miközben anyámat úgy kezelted, mint egy kutyát?

– Brandon, ne légy ostoba! – szólt közbe Arthur sietősen, de a hangjából hiányzott a korábbi magabiztosság. – Ez egy kiváló befektetési lehetőség lett volna a családnak! A trust csak nyert volna rajta!

– Elég volt a hazugságokból, Arthur – zárta le a vitát Eleanor. A hangja olyan határozott volt, hogy senki sem mert közbevágni. – Nincs több befektetés. Nincs több kártya. És nincs több színjáték.

Eleanor elővette a legutolsó papírlapot: a kiürítési értesítést. Odalépett az asztalhoz, előhúzott egy aranyozott tollat a táskájából – Thomas tollát –, és nyugodt, egyenletes vonásokkal aláírta a lap alját. A dátumot is kitöltötte: a mai nap.

– Ez mi? – kérdezte Brooke, és a hangja szinte suttogássá halkult a rettegéstől.

– Ez egy harmincnapos felmondás, Brooke. Neked és Brandonnak harminc napotok van arra, hogy elhagyjátok ezt a házat.

– Nem teheted ezt meg! – sikoltott fel Brooke, és a könnyek végre kitörtek a szeméből, elmosva a drága szempillaspirált. – Ez az én otthonom! Az én barátaim ide járnak! A jövő héten jótékonysági estet szervezek ide! Nem tehetsz ki minket az utcára! Brandon, csinálj valamit! Ő a te anyád, beszélj a fejével!