Eleanor a papírra nézett. A hivatalos pecsét éles vöröse szinte égette a retináját. Lassan kinyújtotta a kezét, összehajtotta a lapot, és becsúsztatta a fekete bőrtáskájába a kocsikulcs mellé.
– Köszönöm, Richard. Azt hiszem, ma este érdekes vacsoránk lesz.
– Legyen óvatos – intette az ügyvéd, miközben felsegítette a kabátját. – A sarokba szorított hiúság veszélyesebb lehet, mint a kapzsiság.
Amikor Eleanor kihajtott az ügyvédi iroda mélygarázsából, a kora őszi délután már sötétedésbe fordult. Atlanta utcáin sűrűsödött a csúcsforgalom, a vörös féklámpák végtelen sora vibrált az esőáztatta aszfalton. Eleanor nem kapcsolta be a rádiót. A motor egyenletes duruzsolása és az ablaktörlők ritmikus kattogása mellett az elmúlt tizennégy hónap emlékei peregtek le előtte, mint egy rosszul megrendezett film kockái.
Eszébe jutott az a délután, amikor a költöztetők meghozták a dobozait Savannah-ból. Évtizedek emlékei voltak bezsúfolva kartonokba: Thomas kedvenc tölgyfa íróasztala, az ezüst étkészlet, amit Eleanor a nagymamájától örökölt, a bekeretezett családi fényképek a kandallópárkányról. Brooke mindent látott. Megvetően végigmérte a bútorokat, és kijelentette, hogy ezek a „múlt századi relikviák” nem illenek a modern, letisztult enteriőrbe.
„Majd a pincében vagy a garázsban elférnek, Eleanor. Ide minimalista elegancia kell” – mondta akkor édes mosollyal, miközben a segédmunkásoknak mutatta, hová tegyék a lomtalanításra szánt dobozokat. Eleanor akkor túlságosan gyenge volt a gyásztól ahhoz, hogy ellenálljon. Lemondott róluk. Elfogadta a földszinti kisszobát, ami korábban a takarítónő pihenője vagy dolgozószoba lehetett, elfogadta, hogy Thomas holmijai egy sötét raktár mélyén porosodnak, miközben az emeletet Brooke fehér márványa és aranyozott tükrei foglalták el.
Eleanor a saját házában vált láthatatlanná. És ami még rosszabb: hagyta, hogy ez megtörténjen.
Megállt a buckheadi ház behajtóján. A hatalmas, neokoloniális épület ablakai meleg sárga fénnyel világítottak a ködben. A garázs előtt már ott állt egy sötétkék Lexus SUV: Brooke szülei, Arthur és Evelyn Sterling már megérkeztek.
Arthur Sterling sikeres ingatlanfejlesztő volt, vagy legalábbis ezt a látszatot szerette kelteni. Mindig drága öltönyöket hordott, a szivarjait Kubából rendelte, és olyan modorban beszélt mindenkivel, mint egy vezérigazgató a подчиненныйjaival. Evelyn, a felesége, a klasszikus déli elit megtestesítője volt, akinek a mosolya soha nem ért el a szeméig, és akinek minden dicsérete mögött egy finom, mérgezett tüske rejtőzött.
Eleanor mély levegőt vett, megigazította a gallérját a visszapillantó tükörben, felkapta a táskáját, és kiszállt az autóból. Nem sietett. A léptei nyugodtak és határozottak voltak a kavicsos felhajtón.
Amikor kinyitotta a masszív, tölgyfa bejárati ajtót, a nevetés és a pezsgőspoharak halk koccanása azonnal elhallgatott az előcsarnokban.
Brooke éppen a konyha és az étkező közötti boltív alatt állt, immár átöltözve egy elegáns, smaragdzöld selyemruhára. A haja tökéletesen be volt lőve, de a szemeiben parázsló dühöt a profi smink sem tudta elrejteni. Brandon a konyhasziget mellett támaszkodott, egy pohár bourbonnel a kezében, az arca sápadt volt és meggyötört. Arthur Sterling a kandalló előtt állt terpeszben, Evelyn pedig a kényelmes bőrfotelből figyelte az eseményeket.
– Hát megkerültél – szólalt meg Brooke, és a hangja olyan éles volt, hogy szinte megvágta a levegőt. Nem tett kísérletet arra, hogy elrejtse a felháborodását a szülei előtt. – Nem hiszem el, Eleanor. Elmentél egész délutánra. A szüleim másfél órája ülnek itt, a vacsora sehol sincs, és a terítéshez hozzá sem nyúltál. Hol a fenében voltál?
Eleanor lassan levetette a kabátját, felakasztotta a fogasra, majd a táskáját a konzolasztalra helyezte. Nem sietett a válasszal. Végigmérte a jelenlévőket: a fia lesütötte a szemét, nem bírt az édesanyja tekintetébe nézni.
– Jó estét, Evelyn. Jó estét, Arthur – mondta Eleanor halkan, teljesen figyelmen kívül hagyva a menye hisztériáját.
– Jó estét, Eleanor – bólintott hűvösen Arthur, megigazítva az óráját. – Remélem, minden rendben. Úgy tűnik, némi fennakadás van a háztartásban ma este. Brooke említette, hogy talán kissé kimerült vagy az utóbbi időben.
– Nem vagyok kimerült, Arthur. Valójában rég nem éreztem magam ilyen frissnek – válaszolt Eleanor, és belépett az étkezőbe.
Brooke elé állt, elzárva az utat. A teste megfeszült a tehetetlen haragtól.
– Ne csináld ezt, Eleanor! Megbeszéltük, hogy ma este egy fontos családi vacsorát tartunk. Apámék azért jöttek, hogy megünnepeljük az új vállalkozásunkat. Nem elég, hogy reggel otthagytad a szennyest a földön, de az étel sincs előkészítve. Rendelnünk kellett valami méregdrága cateringet az utolsó pillanatban, mert te képtelen voltál elvégezni a feladatodat!
– A feladatomat? – Eleanor hangja nyugodt maradt, de a hangsúlya megváltozott. Egyetlen szó volt, mégis akkora súllyal nehezedett a helyiségre, hogy még Arthur is kényelmetlenül fészkelődni kezdett a kandalló mellett. – Brooke, drágám, úgy beszélsz velem, mintha a fizetett alkalmazottad lennék.
– Nos, ha már úgyis itt élsz velünk, a legkevesebb, amit megtehetnél, hogy kiveszed a részed a házimunkából! – vágott vissza Brooke, és az arca vörösödni kezdett a dühös tehetetlenségtől. – Mi biztosítjuk neked ezt az otthont, ahelyett, hogy hagytuk volna, hogy egyedül sorvadozz Savannah-ban egy öregek otthonában!
– Brooke, elég lesz – szólt közbe végre Brandon, de a hangja gyenge volt, és hiányzott belőle minden tekintély.






