– Nem, Brandon, nem lesz elég! – fordult a férje felé a nő, és a keze vadul gesztikulált. – Elegem van abból, hogy úgy kell bánnunk vele, mint egy hímes tojással, miközben semmit sem tesz hozzá az életünkhöz! És ha már itt tartunk: mi a fene történt délután a kártyákkal? Megpróbáltam kifizetni a catering előlegét a kártyámmal, és elutasították! Aztán felhívtam a boutique-ot, ahol a hétvégi gálára félretett ruhámat akartam kifizetni, és azt a tranzakciót is zárolták! A bank szerint felfüggesztették a számlát! Mi folyik itt, Brandon?

Brandon némán nézett a poharába. A jégkockák halk csikordulással olvadtak a borostyánszínű italban.

– Ő nem tudja a választ, Brooke – szólalt meg Eleanor, és tett egy lépést előre. – De én igen.

Brooke döbbenten fordult vissza az anyósához.
– Te? Miről beszélsz?

– Én zárattam le a kártyákat. Mindet. A te pótkártyádat pedig véglegesen megsemmisíttettem Richard Hale-lel ma délután kettőkor.

A szobában olyan csend támadt, hogy hallani lehetett az esőcseppek kopogását az ablaküvegen. Evelyn kezében megállt a kávéscsésze, Arthur pedig döbbenten vonta fel a szemöldökét.

– Te… mit csináltál? – suttogta Brooke, és a hangja most először nem a dühtől, hanem a kezdődő pániktól remegett meg. – Azzal a számlával fizetjük a ház rezsijét! Az én személyes kiadásaimat! Hogy mertél hozzányúlni Brandon számlájához?

– Nem Brandon számlája volt, kedvesem – mondta Eleanor, és a hangja olyan sima volt, mint a csiszolt kő. – Az az én elhunyt férjem, Thomas pénze. Az Eleanor and Thomas Vance Családi Vagyonkezelői Alap forrása. Amit az elmúlt tizennégy hónapban ti ketten úgy dézsmáltatok, mintha feneketlen kút lenne. Tizenkétezer dollár étkezőbútorra? Négyezer dollár egyetlen táskára? Háromezer dolláros havi bérleti díj egy olyan autóra, amit nem engedhettek meg magatoknak?

– Eleanor, ez méltatlan – avatkozott be Evelyn Sterling, és felállt a fotelből. Elegáns, jéghideg mosolya visszatért. – A fiataloknak el kell indulniuk az életben. Brandon keményen dolgozik, Brooke pedig a társasági életben építi a kapcsolatokat, ami elengedhetetlen a sikerhez. Nem hiszem, hogy a családi kassza filléres ellenőrzése méltó lenne egy Vance-hez. Végül is, egy fedél alatt éltek, egy családként. A te fiad háza az ő otthonuk is.

Eleanor Evelynre nézett, és a pillantásában annyi jeges megvetés volt, hogy az idősebb nő akaratlanul is hátrébb lépett egy fél lépést.

– Evelyn, a fiam az elmúlt egy évben kétszer váltott munkahelyet, és jelenleg kevesebbet keres, mint amennyit a felesége havonta költ ruhákra és pilates órákra. Ami pedig a „fiatalok elindulását” illeti: Brandon harminchat éves, a lányod pedig harmincnégy. Ideje lenne felnőniük.

– Ez felháborító! – csattant fel Arthur, előlépve a kandallótól, és a zsebébe dugta a kezét, megpróbálva domináns fellépést mutatni. – Eleanor, megértem, hogy a gyász megviselte az idegeidet, de nincs jogod beleavatkozni a gyerekeink életébe. Ez a ház Brandon és Brooke tulajdona. Ha nem tetszik, ahogy a háztartást vezetik, vagy ha terhedre van a családi életük, talán ideje lenne elgondolkodnod azon, hogy visszaköltözz Savannah-ba, vagy keress egy megfelelő idősotthont, ahol professzionális ellátást kapsz. Nem tűröm, hogy így beszélj a lányommal az ő saját otthonában!

Eleanor arcán nem rándult meg egyetlen izom sem. Lassan kinyitotta a táskáját, elővette a Richard Hale által összeállított iratcsomó másolatát, és hanyag mozdulattal letette a nappali üvegasztalára. A papírok halk suhogással csúsztak szét.

– Nézd meg jól azokat a papírokat, Arthur. Te ingatlanfejlesztő vagy, elvileg tudnod kellene olvasni a tulajdoni lapokat.

Arthur gyanakvó pillantást vetett Eleanorra, majd odalépett az asztalhoz, és felvette a legfelső lapot. Ahogy a szeme végigfutott a hivatalos szövegen, az arca vörös színe lassan átváltott hamuszürkére. A szemöldöke összerándult, és a szája kissé tátva maradt.

– Mi az, apa? – kérdezte Brooke idegesen, közelebb lépve az apjához. – Mit nézel? Mi van odaírva?

Arthur nem válaszolt azonnal. Megfordította az oldalt, elolvasta a záradékot, majd lassan leeresztette a lapot, és a lányára nézett. A tekintetében olyan csalódottság és döbbenet volt, amilyet Brooke még soha nem látott az apja arcán.

– Te… te azt mondtad, hogy a neveteken van az ingatlan – szólalt meg Arthur rekedten. – Azt mondtad, hogy ti vagytok a kizárólagos tulajdonosok, és a jelzáloghitel csak formaság.

– Azon vagyunk! – kiáltotta Brooke, és kirántotta a papírt az apja kezéből. – Brandon intézte! Brandon, mondd meg nekik!

Brandon nem mozdult. Lehajtotta a fejét, két kézzel szorította az italos poharat, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy a földre zuhanjon.

– Brandon? – sikította Brooke, és a hangja hisztérikus magasságokba csapott. – Mi ez a papír?

– Nem vagyunk tulajdonosok, Brooke – mondta végül Brandon. A hangja olyan halkan szólt, hogy szinte elnyelte a szoba kárpitozása. – Soha nem is voltunk azok.

– Tessék? – Brooke szemei elkerekedtek, a papírlap remegett a kezében.

– A ház az alapítványé. Anyám alapítványáé – folytatta a férfi, még mindig a padlót bámulva. – A vételár nyolcvan százalékát ő fizette ki készpénzben Thomas biztosításából. Az ügyvéd, Richard Hale közölte velem a szerződéskötés napján, hogy a trust szabályai szerint a ház csak akkor maradhat az alap vagyonában, ha az anyám a kizárólagos tulajdonos. Mi csak bérlők vagyunk. Jelképes, egydolláros bérleti szerződéssel.