– Juma Leora? – kérdezte a professzor rideg hangon.

– Igen, én vagyok – felelte Leora ragyogó mosollyal. – A teljes ösztöndíjas helyre pályázom, amit a családunk…

– A helyét egy órával ezelőtt zárolta a Nemzeti Oktatási Bizottság – vágta közbe a professzor, és a mappát határozott mozdulattal visszatolta az asztalra. – Hölgyem, ön nem jogosult erre a képzésre. A rendszerben szereplő név Ammani Juma. És a papírok, amelyeket önök megpróbáltak benyújtani… nos, a bizottság vizsgálatot indított hamisítás és állami támogatással való visszaélés miatt.

Leora mosolya azonnal megdermedt az arcán. A táskája pántja kicsúszott a kezéből.
– Micsoda? De hát… apa azt mondta, hogy minden le van papirozva! A hely az enyém! Anya személyesen beszélt…

– Itt nincs szó semmilyen átírásról – mondta a professzor ridegen. – Sőt, a biztonsági szolgálat már úton van, hogy elkobozza a hamisított belépőkártyát.

A teremben lévő többi diák hirtelen elhallgatott. A pletyka tüzeként terjedt el a szónoklat: egy lány megpróbált behazudni egy állami ösztöndíjat, és most a rendőrség vagy a katonaság emberei jönnek érte.

Ekkor a Yumoji Egyetem főkapuján keresztül megindult valami.

Nem egy civil autó volt. Két sötétzöld katonai terepjáró gördült be a díszudvarra, a motorjuk mélyen és fegyelmezetten búgott. A járművek ajtajai egyszerre nyíltak ki. Négy fegyveres kadét lépett ki belőlük tökéletes, katonai léptekkel, mögöttük pedig Zoya parancsnok kíséretében egy olyan tiszt jelen meg, akit senki sem várt.

Ammani Juma volt az.

Nem a kopott táskás, könnyes szemű lány, akit tegnap reggel a buszra kényszerítettek. A sötétkék, aranygombos tisztiegyenruha – a kitüntetésekkel, a váll-lapokkal és a fegyelmezett, acélos tartással – olyan parancsoló erőt sugárzott, hogy a főbejáratnál lévő tömeg azonnal kettévált előttük. A bakancsai határozottan és ritmikusan kopogtak a márványköveken.

Leora megdermedt a helyén. A kezéből kiesett a telefon. A szemében a döbbenet és a tiszta iszonyat váltakozott.

– Ammani…? – suttogta a nevét, de a hangja elhalt a fojtogató csendben.

Ammani megállt Leora előtt. Nem nézett le rá; a tekintete egyenes volt, hűvös és fenséges, mint egy bíróé, aki már meghozta az ítéletet.

—

### Negyedik fejezet: A telefonhívás

A Yumoji Egyetem dísztermében, a dékán magánirodájában a függönyök le voltak engedve. Az asztalon ott feküdt a telefon, a kihangosító pedig bekapcsolt állapotban ontotta magából a feszült csendet.

Ammani ott ült a bőr fotelben, a kezeit összefonva az ölében. Zoya parancsnok az ajtónál állt keresztbe font karral, míg a dékán sápadtan nézte a jogi dokumentumokat.

– Hívja fel őket – mondta Ammani halkan, de olyan hangsúllyal, aminek a parancsát senki sem merte volna megszegni.

A dékán remegő ujjakkal tárcsázta Baba Juma számát.

A vonal három csöngés után kicsöngött. Mama Rahima hangja hallatszott, a háttérben pedig a konyhai edények csörömpölése szűrődött át:
– Halló? Leora? Drágám, hogy telt az első óra? Sikerült elintézni azt a professzort?

Ammani előrehajolt, és a mikrofon felé beszélt. A hangja nem volt hangos, de olyan tisztán zengett a szobában, mint egy harangütés.

– Nem Leora az, Mama.

A vonal túlsó felén hirtelen olyan halálos csend lett, hogy a hűtő alacsony búgása is hallatszott a telefonon keresztül.
– Ammani…? – hallatszott Mama Rahima fojtott, hitetlenkedő hangja. – Hogyhogy te vagy ott? Te… te nem Bukavuban vagy a katonák között? Hogy merészelsz telefonálni munkaidőben?

– Bukavuban voltam, Mama – mondta Ammani, és a szavai lassan, kíméletlenül hangoztak. – De a parancsnokom úgy döntött, hogy az állami ösztöndíj, amit Leorának adtatok, jogilag hozzám tartozik. Sőt, mivel megpróbáltátok meghamisítani a hivatalos állami dokumentumokat, a Bizottság most hivatalos vizsgálatot indított a családi vagyonotok és a bevételeitek ellen is. Baba Juma üzletei… nos, valószínűleg nem bírnak ki egy alapos adóvizsgálatot.

– Te… te megzavarodtál?! – kiáltott fel Mama Rahima, és a hangja hisztérikus sikolyba torkollott. – Hogy teheted ezt a saját családoddal?! Elárulod a szüleidet egy darab papírért?! Haza kell jönnöd, és azonnal vissza kell vonnod ezt a feljelentést!

Ammani elmosolyodott – egy olyan mosollyal, amelyben semmi melegség nem volt, csak a kérlelhetetlen valóság.

– Én nem árultam el senkit, Mama. Én csak megkaptam azt, amiért harminc éven át minden nap megdolgoztam, míg ti azt hittétek, hogy a nevetéseitekkel és a gúnyolódásaitokkal le lehet söpörni az életemet. Leora ott áll a folyosón, és a rendőrök éppen most kísérik ki a hamisított igazolványa miatt. Ha akartok még menteni valamit abból a házból, amit építettetek… nos, azt javaslom, hogy kezdjetek el pakolni. Mert a fegyelem, amit Bukavuban tanultam, nem ismer kegyelmet.

A vonal túloldalán egy éles sikoly hallatszott, majd a telefon letette a hívást.

 

A nap lemement a Yumoji Egyetem épületei mögött, hosszú, aranyló árnyakat vetve a fákra.

Ammani a nagyelőadó teraszán állt, a sötétkék tisztiegyenruhájában, a szél pedig lassan lengette a haját. A kezében tartotta a hivatalos egyetemi igazolványát, amelyen az övé volt a név: *Ammani Juma, Jogtudományi Kar, Különleges Kutatócsoport.*

Zoya parancsnok lépett oda hozzá, egyetlen papírt tartva a kezében.
– A gépkocsi vár, Juma kadét – mondta a parancsnok, és a hangjában ott csillogott a legmélyebb tisztelet. – Visszatérünk az akadémiára. A holnapi gyakorlatot ön vezeti.