Ammani felszegte az állát. – Nemkértem őket erre.
Zoya egy ütemig tanulmányozta, majd a kollégium felé mutatott. – Fél ötszöri sorakozó. A késés köröket jelent.

A síp élesen visított hajnal előtt. Ammani egy olyan hideg levegőbe futott, amely megégette a torkát, megbotlott a kavicson, és csúnyán beverte az egyik térdét. Mögötte egy másik újonc megjegyezte, hogy az új lány egy hetet sem fog kibírni.
Zoya parancsnok csizmája Ammani keze mellett állt meg.
– Kelj fel.
Ammani felállt.

A napok gyakorlatokká, esővé, fájó vállakká, megütött tenyerekké váltak, és olyan éjszakákká, amikor a párnájába temette az arcát, hogy senki se hallja a sírását. Minden reggel egy kicsit korábban kelt fel, egy kicsit egyenesebben állt, és megtanulta, hogy a fájdalom másképp érződik, amikor egy olyan ösvényhez tartozik, amelyet ő maga választott végigvinni.

Hetekkel később az újonc, aki egy szakadt cipzárral érkezett, vezette a sorakozót. Amikor mások pánikba estek, Ammani hangja higgadt maradt. Amikor valaki elesett, ő visszament. Amikor a síp fújt, ő már mozgásban volt.

Egy este, miután egy túlélési gyakorlat az egész osztagot átáztatva és reszketve hagyta, Zoya parancsnok lépett be a eligazítóterembe egy hivatalos kormányzati pecséttel lezárt krémszínű borítékkal a kezében. Letette az asztalra, minden újoncon túl nézett, és a tekintetét Ammanira szegezte.
– Juma kapitány – mondta. – Csukja be az ajtót.

A zár kattant, és az egész szoba megváltozott.

Íme a történet folytatása magyar nyelven, amely részletesen bemutatja, hogyan nyitja meg Ammani a krémszínű borítékot Zoya parancsnok előtt, milyen hatalmat kap a Bukavu Katonai Akadémián, és hogyan kezdődik meg a bosszú vagy inkább az igazságszolgáltatás első lépése a Yumoji Egyetemen ünnepelő család ellen:

—parancsnoki iroda levegője hűvös volt és steril. Az asztalon álló olajlámpa sárgás fénye megcsillant a fém irattartókon és Zoya parancsnok makulátlanul kifényesített csizmáján. Ammani egyenes derékkal állt a tömör tölgyfa íróasztal előtt, a válla nem remegett, a tekintete pedig szilárdan tapadt a parancsnok szigorú, mégis valamiféle rejtett tiszteletet sugárzó arcára.

– Nyissa ki, Juma kapitány – bólintott Zoya a krémszínű boríték felé, amelynek a sarkán a minisztérium dombornyomott pecsétje csillogott.

Ammani előrelépett, ujjai finoman, de határozottan bontották fel a papírt. Kihúzta belőle a hivatalos, vastag pergamenlapot. A fejléce nem a katonai akadémiáé volt, hanem az ország legmagasabb szintű Oktatási és Stratégiai Bizottságáé.

*„A Bukavu Katonai Akadémia vezetősége és a Nemzeti Tehetséggondozási Program által végzett féléves értékelés alapján Ammani Juma kadét teljesítménye kiérdemelte a Rendkívüli Stratégiai Vezetői Díjat, valamint azonnali felvételt nyer a Yumoji Egyetem jogi és közigazgatási karának állami ösztöndíjas, legfelsőbb vezetői képzésére, teljes diplomáciai mentességgel és kutatói státusszal.”*

A sorok alatt egy ismerős név állt: Dr. Alim Vance, a Bizottság elnöke – akinek a szigorú felügyelete alatt Ammani a nyáron a legmagasabb pontszámmal nyerte meg a nemzeti ösztöndíj-interjút. Az a bizonyos ösztöndíj, amelyet a családja megpróbált átjátszani Leorának, teljesen elfelejtve, hogy az állami kiválósági keret nem egy átruházható színházi jegy, hanem egyedi biometrikus kódhoz és névhez kötött állami jogviszony.

Ammani felnézett. A szája szélén egy nagyon halvány, szinte észrevehetetlen mosoly futott át.

– Úgy látom, a családja elfelejtett tájékoztatni arról, hogy az Ön által elnyert ösztöndíjat nem lehet csak úgy „átadni” a kishúgnak, Juma kadét – mondta Zoya parancsnok, és miközben ezt mondta, a szája sarkában is megrezzent a fegyelem álarca. – A Yumoji Egyetem jogi kara nem egy magániskola, ahová be lehet sétálni egy idegen névvel. Amikor a szülei megpróbálták átiratni a dokumentumokat, a rendszer azonnal jelzett a bizottságnak. Dr. Vance személyesen hívott fel tegnap. Azt kérdezte, vajon miért van egy katonai akadémián az ország legbriliánsabb jogi elméje.

– Azt mondtam neki, hogy fegyelemre van szükségem, parancsnok – felelte Ammani tisztán.

Zoya elmosolyodott – egy ritka, kemény, de büszke mosollyal.
– Fegyelemért jött, de hatalmat kapott. A parancs értelmében holnap reggel díszegyenruhában tér vissza a fővárosba. Nem mint büntetésbe küldött száműzött, hanem mint a Bizottság hivatalos vizsgálóbiztosa, akinek jogában áll felülvizsgálni a Yumoji Egyetem összes felvételi dokumentumát, beleértve a csalásokat is.

A Yumoji Egyetem főbejárata előtt a tavaszi napfény melegen sütött a márványlépcsőkre. Az előcsarnokban a diákok csoportokba verődve nevetgéltek, kávét szürcsöltek, és az első egyetemi nap izgalmát élték meg.

Leora Juma ott állt a bejárat mellett a vadonatúj egyetemi hátizsákjával, a vállára vetve, a jobb kezében pedig a csillogó, Y alakú ezüst kulcstartót lóbálta. Az arcán ott ült az a diadalmas, elégedett kifejezés, amellyel egész életében azt mutatta a világnak, hogy ő a győztes, míg Ammani csak a háttérben meghúzódó árnyék.

– Ugye megmondtam? – mondta Leora hangosan a barátnőinek, miközben a beiratkozási pult felé indultak. – Anya és apa elintézték. Ammani most valahol a sárban kúszik a katonákkal, én pedig itt vagyok az egyetemen. A tehetség semmi a megfelelő kapcsolatok nélkül.

A barátnői helyeslően bólogattak, némelyikük irigykedve nézte Leora márkás ruháit.

Leora odaállt a dékáni hivatal ablakához, ahol a felvételi papírokat kellett leadni. A hivatal vezetője, egy idős, szigorú tekintetű professzor, átvette a mappát, belelapozott, majd a szemüvege felett Leorára nézett.