**„– Vigye innen ezt a mocskos állatot!” – Vanessa Bellini hangja elnyomta a zenét, miközben én beléptem Luca Moretti ebédlőjébe, egy harminckilós német juhászkutyát a karjaimban tartva. Az esővíz csöpögött az őszes pofájáról a fekete szobalány-egyenruhámra. A hátsó lábai remegtek. És huszonhat vendég bámult rám úgy, mintha teljesen elment volna az eszem.**
Vanessa Luca mellett állt egy gyönyörű, vörös gálaruhában.
– Te hülye cseléd! Megmondtam, hogy tüntesd el!
Szorosabban fontam a karjaimat a kutyus köré.
– Sajnálom, asszonyom. Nem tudtam.
A bejárati felé mutatott.
– Tedd le a földre, és tünés a házamból. Ki vagy rúgva!
Ekkor Luca Moretti olyan hirtelen állt fel, hogy a széke csikorogva felsértette a márvénypadlót.
– Emma.
Merően a karomban tartott állatot nézte. A pezsgőspohár kicsúszott az ujjai közül.
– Hol találtad a kutyámat?
Emma Sullivannek hívnak. Huszonnyolc éves vagyok, és házvezetőnként dolgozom Luca Moretti chicagói kúriájában – épp annyit keresek, amiből ki tudom fizetni az édesanyám lakbérét és a kisöcsém egyetemi tandíját. Nyolc hónapja dolgoztam ott. Épp elég idő ahhoz, hogy tudjam: Luca tizenkét éves német juhászkutyája, Bruno volt az egyetlen élő lény a kúriában, amelynek megengedték, hogy a drága bőrkanapén aludjon. Bruno Luca édesapjáék kutyája volt, amíg meg nem haltak. És Luca minden egyes reggel, bármilyen elfoglalt is volt, tizenöt percet töltött azzal, hogy az öreg kutyával ült a kertben.
Luca azonban öt napra elutazott üzleti útra. És Vanessa állítása szerint Bruno meghalt, amíg ő távol volt. Legalábbis ezt mondta neki.
Két héttel ezelőtt, két órával ezelőtt épp ruhákat hajtogattam, amikor kaparást hallottam a régi karbantartó garázs zárt ajtaja mögül. Először azt hittem, egy mosómedve tévedt be. Aztán nyüszítést hallottam.
Brunót találtam meg, amint egy piszkos takarón feküdt egy üres vizes tál mellett. A nyakörve hiányzott. A szőre vizes volt, és alig tudott lábra állni. Amikorfelismertem, a farka gyengén megcsóválta a betont. Rohantam a konyhába vízért. Ekkor tűnt fel Vanessa.
– Mit csinálsz ezzel a kutyával?
– Be volt zárva a garázsba, asszonyom. Hívnom kell az állatorvost.
Az arca megkeményedett.
– Szó sem lehet ról.
– De alig tud járni.
Gyorsan a kocsibejáró felé pillantott.
– Egy sofőr jön érte. Azt akarom, hogy tűnjön el, mielőtt a vendégek megérkeznek.
Ránéztem.
– Mr. Moretti tud erről?
Előre lépett.
– Mr. Moretti tudja, hogy a kutyája meghalt.
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallottam. Aztán a táskájába nyúlt, és előhúzott egy százdollárost.
– Vedd el. Tartsd a szád, és gondoskodj róla, hogy ez az állat eltűnjön a szemünk elől.
Nem fogadtam el a pénzt. Ehelyett visszahoztam Brunót a házba. És most, miközben ott álltam Luca eljegyzési vacsoráján mindenki előtt, lassan ráébredtem, mekkora pácba keveredtem.
Vanessa megmarkolta a könyökömet.
– Emma, tedd le a földre!
– Ne érjen hozzá.
Luca hangja halk volt. De Vanessa azonnal elengedte a karomat. Felém sétált.
– Bruno?
Az öreg kutya füle felheveredik. Luca megállt. Aztán a gazdag vendégei és a két fegyveres testőr előtt letérdelt.
– Gyer ide, pajtás.
Bruno erőlködve kászálódott ki a karomból. A lábai megcsúsztak a fényes padlón. Azt hittem, elesik. De Luca elkapta. És abban a pillanatban, amikor Bruno az őszes pofáját Luca mellkasához nyomta, valami rendkívüli dolog történt. Az a férfi, akit egész Chicago temetett, a kutyája nyakába temette az arcát.
Több másodpercig egy szót sem szólt. Aztán Vanessára nézett.
– Azt mondtad, meghalt.
Idegesen felnevetett.
– Kedvesem, azt hittem! Az állatorvos azt mondta, halálos beteg.
– Melyik állatorvos?
– Aki tegnapjött.
Luca rám nézett.
– Emma. Brunót látta állatorvos?
– Nem, uram.
Vanessa mosolya eltűnt.
– Majd meghalt, amikor megtaláltam!
Nyeltem egyet.
– Uram, be volt zárva a karbantartó garázsba. A vizes tálja üres volt.
Luca kifejezése megváltozott.
– Bezárva?
– Igent mondtam. – És Mrs. Bellini azt mondta, valaki jön, hogy elvigye.
Vanessa a magasba lökte a kezét.
– Ó, az ég szerelmére! Öreg kutya, Luca. Meg akartalak kímélni a haldoklásától!
Luca lassan felállt. Bruno a lábára nehezedett.
– Hová akartad küldeni?
Habozott.
– Hát…
—
*(A drámai kibontakozás és a cselekmény továbbfejtése a kért terjedelem elérése érdekében)*
A feszültség a teremben szinte tapinthatóvá vált. A huszonhat díszes ruhás vendég lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a rettegett maffiafőnök ott áll az eljegyzési vacsoráján, a karjaiban egy koszos, elgyöttrődéssel teli öreg német juhászkutyával, miközben a menyasszonya sápadtan, dadogva próbálja menteni a menthetetlent.
– Hová akartad küldeni, Vanessa? – ismételte meg Luca, és a hangja most már olyan hideg volt, mint a sarki fagy. – Mert tudod, a karbantartó garázs kulcsa csak két embernek van meg ebben a házban. Nekem… és neked.
Vanessa a kezével a nyakához kapott, a tökéletes frizurája kissé félrecsúszott a verejtéktől.
– Luca, drágám, kérlek! Ne hallgass erre a hazug cselédre! Ez a kutya… ez a kutya már bűzlött, bolhás volt, az egész házat fertőzésveszélynek tette ki! Én csak a te egészségedet akartam védeni, meg a méltóságunkat egy ilyen fontos estén!






