„VEDD EL TŐLE AZT A KIS FADOBOZT! NEM GYEREK, ÉS NEM HAGYOM, HOGY RÉGI ÓLCSÓ ÓCÁSKÁKKAL JÁTSZON AZ ELJEGYZÉSI VACSORÁMON!” A MAFFIAFŐNÖK MENYASSZONYA MEGALÁZTA A 25 ÉVES BEJÁRÓNŐJÉT, AMIÉRT AZ SEGÍTETT AZ IDŐS ÉDESANYJÁNAK – DE AMIKOR MARIA MORETTI ODA SÚGTA: „AZT MONDTÁK, HOGY TÖBBÉ NEM LÁTOGATHATOM MEG A APÁD SÍRJÁT”, LUCA LASSAN LETETTE A POHARÁT.

– Vedd el tőle azt a kis fadobozt, Emily!

Vanessa Bellini a selyemvörös, testhezálló ruhájában az ebédlőasztal mellett állt, és a nyolcvanegy éves Maria Moretti ölében nyugvó kis diófából készült zenedobozra meredt. Harmincnyolc vendég figyelte az eseményt a kristálycsillárok alatt.

– Mrs. Moretti hallgatni akarta a zenét – magyaráztam.

Vanessa elnevette magát.
– Ó, drágám. Eljegyzési vacsorát tartunk, nem temetést. Senki sem akarja hallgatnie ezt a régi, lehangoló zenét.

Maria lehajtotta a tekintetét.
– Nem akartam senkit sem zavarni.

– Akkor fejezd be, hogy minden családtagot a te elhunyt férjeddel nyaggatsz!

Az idős asszony ujjai szorosan ráfonódtak a fadobozra. Szerettem volna valamit mondani. De tudtam, mi történne, ha megtenném.

A nevem Emily Collins. Huszonöt éves vagyok, és tizenegy hónapja dolgozom Luca Moretti chicagói kastélyában. Szükségem volt erre az állásra. Az édesanyám épphogy felépült egy szélütésből, és minden egyes fizetés segített kifizetni a nővért, aki minden reggel átjött, hogy segítsen neki felöltözni és elkészíteni a reggelit.

Vanessa tudta ezt. Már kétszer is figyelmeztetett, hogy túlságosan a szívemre veszem Mariát. De nem vehettem el tőle azt a zenedobozt. Nem azután, amit aznap délután megtudtam.

Három vasárnap óta ugyanis Maria Morettinek nem engedték meg, hogy meglátogassa a férje sírját. És senki sem szólt róla a fiának.

– Emily! – Vanessa csettintett az ujjaival. – Idefigyelsz?
– Igen, kisasszony.
– Akkor vedd el tőle!

Maria hirtelen megragadta a csuklómat.
– Kérlek, drágám. Csak amíg a zene véget nem ér.

Vanessa felsóhajtott.
– Maria, nyolcvanegy éves vagy, nem nyolc. Hagyld abba a cselédség ugráltatását!

Több vendég elfordította a tekintetét. Az idős asszony arca elvörösödött.
– Sajnálom.

Ez a két szó jobban fájt, mint bármi, amit Vanessa mondott. Mert Maria Moretti ötvenhárom évet töltött azzal, hogy életet építsen a férje mellett. Három gyermeket nevelt fel. Segített neki egy kis vegyesboltot vezetni, mielőtt a család meggazdagodott. És ott ült mellette a kórházi ágy mellett az utolsó hónapokban. Most pedig bocsánatot kért azért, mert csak hallani akarta a kedvenc dalát.

– Kisasszony Bellini – mondtam halk hangon –, nem zavar senkit.

Vanessa felém fordult.
– Hogy mondtad?
– Fontos a számára.

A mosolya elhalt.
– Akkor talán vidd fel a szobájába, ahol anélkül gyászolhat, hogy a vendégeimet szégyenítené.

Maria arckifejezése összeomlott.
– Lucával akartam maradni.

Vanessa összefonta a karját.
– Lucának fontos embereket kell szórakoztatnia ma este.

Ránéztem Mariára. Ugyanarra a fiúra nézett az asztal másik végéről, akit a karjában ringatott a viharok idején. Ugyanarra a gyerekre, akinek az apja biciklizni tanított a legelső otthonuk mögötti sikátorban. És most félt megkérdezni tőle, hogy befejezheti-e egy dal hallgatását.

– Kérlek – suttogtam. – Hagyja, hogy nála maradjon.

Vanessa egy lépést tett előre.
– Emily, ha nem tudsz egy egyszerű parancsot sem teljesíteni, összecsomagolhatsz még ma este.

A gyomrom görcsbe rándult. Az édesanyám kórházi számláira gondoltam. A késedelmes lakbérre. A bevásárlásra, amit pénteken kellett volna elintéznem. Aztán Maria megszorította a kezem.
– Ne veszítsd el az állásodat miattam.

Valami eltört bennem. Óvatosan felhúztam a fadoboz kis sárgaréz kulcsát. És pontosan ott maradtam, ahol voltam.

Egy szék mozdult meg az asztalfőn.
– Miért veszítené el Emily az állását?

Luca Moretti abbahagyta a beszélgetést a testvérével. Harmincnyolc éves. Sötét haj. Fekete, méretre szabott öltöny. A hangja nyugodtan csengett. De a szoba azonnal elhallgatott.

Vanessa megérintette a karját.
– Drágám, az édesanyádnak megint egy nehéz estéje van. Emily ragaszkodik ahhoz, hogy a múltban éljen.

Luca Maria irányába nézett.
– Anya?

Az idős asszony megpróbált elmosolyodni.
– Szia, drágám.

Felállt, és körbejárta az asztalt.
– Ez apa zenedoboza?

Maria bólintott.
– Igen.

Luca halványan elmosolyodott.
– Minden vasárnap reggel ezt hallgatta.
– Templom előtt – suttogta. – Aztán meg borzalmas kávét főzött.

Maria egy pillanatra elnevette magát.
– Az apád sosem tanulta meg az arányokat.

Egy pillanatra boldognak tűnt. Aztán a zene elhallgatott. A mosolya eltűnt.

Luca észrevette.
– Anya?

Maria ujjával végighúzta a sárgaréz felhúzó kulcsot. Egyszer. Aztán még egyszer. Ugyanaz a ideges mozdulat, amit egész héten láttam rajta.
– Mi az?

Vanessa azonnal közbeszólt.
– Luca, az édesanyád az utóbbi időben túlságosan érzelgős a temető miatt. Ez teljesen normális a korában.

Luca rá sem nézett.
– Anya, mikor volt az utolsó alkalom, hogy…

2. fejezet: A csend falai
A vacsoraasztal körüli feszültség szinte tapinthatóvá vált. A vendégek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy a család legfőbb ura közvetlenül az édesanyjához fordul, miközben Vanessa arca egyre sápadtabbá válik.

– Anya – ismételte meg Luca, és a hangja most már határozottabb volt. – Mikor jártál utoljára a temetőben?