Bólintottam.
Az ügyvéd hátradőlt.
„Ez nem csak egy vacsora vagy néhány ajándék két ember között, akik randiztak. Itt van az átutalások hosszú sorozata, néhány nagyon nagy összegű, néhány közvetlenül kapcsolódik a tandíjhoz, lakbérhez, kölcsönökhöz és kauciókhoz.”
Megkérdezte, hogy mindkét család úgy kezelte-e a kapcsolatot, mintha a házasság felé tartana.
„Igen.”
„Részt vett családi eseményeken?”
„Igen.”
„Elvárták, hogy házimunkát végezzen a családjának?”
„Igen.”
„Gyerekfelvigyázást?”
„Igen.”
„Rendszeres anyagi támogatást?”
„Igen.”
Lassan bólintott.
Elmagyarázta, úgy véli, a nyilvántartások erős alapot adnak arra, hogy követeljük azon pénzek visszafizetését, amelyek kölcsönként vagy konkrét nyilatkozatok alapján nyújtott hozzájárulásként dokumentálhatók, valamint egyéb polgári jogi igényeket, amelyek a kapcsolat bemutatásából és hirtelen megszakításából fakadnak.
A pontos kifejezések jogi zsargonok voltak.
Ami számomra fontos volt, az a bizonyíték.
Úgy vélte továbbá, hogy a Min-su tanulmányaihoz, lakhatásához és szakmai útjához való rendkívüli mértékű pénzügyi hozzájárulásom erősíti azt az érvünket, hogy ezek nem hétköznapi ajándékok voltak, amiket egy randevúzó pár lazán cserél egymással.
„Mi a helyzet azzal a kétmillió wonnal?” – kérdezte.
Elővettem a fehér borítékot.
Felvonta a szemöldökét.
„Vigaszdíjnak hívták.”
Rám bámult.
„Tíz év után?”
„Igen.”
Lassan kifújta a levegőt.
„Őrizze meg a borítékot. Őrizzen meg minden, ezzel kapcsolatos üzenetet. Még ne költse el a készpénzt.”
Bólintottam.
Megkérdezte, hogy szeretném-e először felvenni a kapcsolatot Min-su-val.
„Nem.”
„Biztos benne?”
„Igen.”
Most az egyszer nem akartam lezárást Min-su-tól.
Egy bíróság által lepecsételt feljegyzést akartam arról, ami történt.
Az első értesítés akkor érte el, amikor a saját élete még mindig az esküvő következményeibe volt bonyolódva.
Később hallottam a reakciójáról.
Állítólag ugyanabban a kis bérelt szobában maradt, amit a képzés alatt használt, mert a csillogó új lakás soha nem is létezett. Az autó, amit az apja azért finanszírozott, hogy lenyűgözze a feltételezett apósékat, hirtelen teherré vált. A megígért klinikaterület képzeletbeli volt. A törvényes házasság, amibe belevetette magát, elég valóságos volt ahhoz, hogy ügyvédekre, papírmunkára és időre legyen szükség a kibogozásához.
Aztán megérkezett az én követelésem.
Elképzeltem, ahogy kinyitja annál az asztalnál, ahol egykor azt az ételt ette, amit én főztem neki.
Nem volt szükségem arra, hogy lássam az arcát.
Egy héttel később felhívott.
Figyeltem, ahogy a neve felvillan a képernyőmön.
Évekig felvettem ezt a hívást a második csöngés előtt.
Ezúttal hagytam, hogy abbahagyja.
Újra hívott.
Aztán megint.
Megjelent egy üzenet.
„Szudzsin, beszélnünk kell.”
Egy másik.
„Félreérted a dolgokat.”
Aztán egy másik.
„Ne csináld ezt, miközben minden mással is küzdök.”
Ettől a mondattól majdnem elnevettem magam.
Tíz évig az ő vészhelyzetei fontosabbak voltak a kimerültségemnél.
A vizsgái fontosabbak voltak a munkámnál.
Az anyja követelései fontosabbak voltak a határidőimnél.
Az apja kérései fontosabbak voltak a megtakarításaimnál.
A bátyja gyerekfelvigyázási igényei fontosabbak voltak a hétvégéimnél.
Most láthatólag még a cserbenhagyásom következményeinek is várniuk kellett, amíg a beosztása nem javul.
Továbbítottam az üzeneteket az ügyvédemnek, és blokkoltam a számot.
A jogi folyamat nem volt filmszerű.
Nem voltak csillárok.
Nem volt drámai zene.
Nem volt felháborodott tömeg.
Nyomtatványok, határidők, dokumentumok, válaszok, érvelések voltak, és hosszú időszakok, amikor látszólag semmi sem történt.
Ez nekem megfelelt.
A bosszútörténetek elhitetik az emberekkel, hogy a hatalom mindig egyetlen robbanásszerű pillanatban cserél gazdát.
Az enyém papírmunkán keresztül változott meg.
Egy-egy oldallal.
Egy-egy nyugtával.
Egy-egy átutalással, amiről Min-su elfelejtette, hogy bizonyítani tudom.
Végül a bíróság engedélyezte a pénzügyi követeléshez kapcsolódó végrehajtási intézkedéseket, miközben a jogvita haladt előre.
Az első fizetés, amit Min-su mint teljesen képzett orvos élvezni remélt, hirtelen nem tűnt teljesen az övének.
A lakhatási kauciója is az ügyet körülvevő pénzügyi nyomás részévé vált.
A kis bérelt szobájának tulajdonosa felhívott, miután hallotta, mi történt.
Évek óta ismert engem.
Eleinte nem szerette, hogy olyan gyakran jövök-megyek. Később, miután rájött, hogy én vagyok az, aki naprakészen tartja Min-su lakbérét, elkezdett extra köreteket hagyni az ajtó előtt, amikor tudta, hogy látogatóban vagyok.
„Szudzsin” – mondta –, „mi történt azzal az emberrel?”
Halkan felnevettem.
„Mennyi ideje van?”
Elmondta, hogy a férfi pánikolt a kauciója miatt, és extra időt kért.
„Azt mondja, minden egyszerre szakadt rá” – mondta. „Azt mondja, csapdába ejtette egy nő.”
„Igen.”
„És maga?”
„Én a saját részemet intézem.”
Szünet következett.
Aztán így szólt: „Jó.”
Nem válaszoltam.
„Komolyan mondom” – mondta. „Évekig fizette annak a férfinak az útját. Láttam, ahogy felcipelte az élelmiszert azon a lépcsőn. Láttam, hogy munka után úgy érkezett, mintha nem is aludt volna. Ne puhuljon el csak azért, mert most nyomorultul néz ki.”
A torkom összeszorult.
Furcsa volt, hogy egy a kapcsolaton kívül álló személy kedvessége rávilágíthatott arra, hogy mennyire kevés kedvesség létezett azon belül.
„Ostoba voltam” – mondtam.
„Nem.”
Megállította magát, majd gyengédebben folytatta.
„Túl sokáig bízott a rossz emberben. Ez drága, de ettől nem lesz örökre ostoba.”
Megtöröltem a szemem.
Elmondta, hogy azt javasolta Min-su-nak, hogy keressen másik helyet, amikor a pénzügyei instabillá váltak.
„Könyörgött nekem” – mondta. „Egy orvos könyörög, hogy abban a szobában maradhasson. El tudja képzelni?”
El tudtam.
Túl könnyen.
De a rész, ami megmaradt bennem, nem a könyörgése volt.
Hanem a nő utolsó mondata.