„Azt mondtad, a klinikához kellenek.”
„Azt mondtam, amit mondanom kellett.”
A férfi úgy bámult rá, mintha eltűnt volna alatta a padló.
Aztán a nő hozzátette: „És mielőtt elkezdenél úgy tenni, mintha valami lehetetlenül nagy fogás lennél, volt már dolgom profikkal. Orvosokkal, ügyvédekkel, olyan férfiakkal, akik sokkal gazdagabb családból származnak, mint a tiéd.”
Min-su arca elvörösödött.
„Akkor miért pont én?”
A délután leghidegebb válaszát adta.
„Sietnem kellett.”
A férfi pislogott.
„Valakire volt szükségem, aki ambiciózus, türelmetlen, és alig várja, hogy elhiggye: hirtelen elég fontos lett ahhoz, hogy egy gazdag család a kezébe adjon egy épületet.”
A szavak keményebben találtak be, mint a kiabálás.
„Te kényelmes voltál.”
Figyeltem, ahogy Min-su arckifejezése rétegről rétegre omlik össze.
Tíz évvel ezelőtt én is kényelmes voltam.
Egy nő, aki hajlandó volt későig dolgozni.
Egy nő, aki hajlandó volt pénzt kölcsönözni.
Egy nő, aki hajlandó volt főzni.
Egy nő, aki hajlandó volt hinni az ígéreteknek.
A különbség az volt, hogy én szerettem őt.
A nő pedig tanulmányozta.
A menyasszony újra felém pillantott.
„Azt hittem, hasonlítunk, te meg én.”
Min-su felkapta a fejét.
„Egyáltalán nem hasonlítok rád.”
„Tényleg?”
„Nem.”
„Tíz évig tartottál egy nőt magad mellett, mert könnyebbé tette, hogy orvos legyél. Aztán abban a pillanatban dobtad el, amikor azt hitted, valaki gazdagabb is elérhető.”
„Az más.”
„Persze, hogy azt hiszed, más.”
A nevetése halk volt.
„Az emberek mindig azt hiszik, hogy a saját önzésükre van jobb magyarázat.”
Az anyja rákiáltott, hogy fejezze be.
A nő figyelmen kívül hagyta.
„Azon férfiaknak a legkönnyebb eladni egy fantáziát, akik eldobnak valakit, aki hűséges hozzájuk, mert azt hiszik, hogy jobbra cserélhetik. Ők már félig meg vannak győződve arról, hogy megérdemelnek egy csodát.”
Min-su-nak most az egyszer nem volt mit mondania.
Aztán a menyasszony arckifejezése úgy derült fel, hogy a férfi arca újra megfeszült.
„Ó. Van még valami.”
„Mi az?”
„Beregisztáltuk a házasságot.”
Min-su megdermedt.
Az anyja feje felé rándult.
„Micsoda?”
A menyasszony elmosolyodott.
„Már törvényesen is házasok vagyunk.”
Az apja motyogott valamit az orra alatt.
Min-su anyja megragadta a fia ujját.
„Azt mondtad, ezt majd a ceremónia után csináljátok meg.”
A férfi nem válaszolt.
A menyasszony válaszolt helyette.
„Korábban beadtuk.”
„Miért?” – követelte az anyja.
A menyasszony felnevetett.
„Mert a fia nagyon akarta azt az épületet.”
Min-su arca szürkévé vált.
„Azt mondtad, úgy könnyebb lesz az ingatlanátruházás.”
„Sok mindent mondtam.”
A férfi a hivatalnokokra nézett.
„Vissza lehet vonni?”
Senki sem válaszolt azonnal.
Ez a szünet jobban megijesztette, mint bármilyen hangos vádaskodás.
A menyasszony kissé felemelte a megbilincselt kezeit.
„Valószínűleg beszélned kellene egy ügyvéddel.”
„Fogd be.”
„Tessék?”
„Fogd be.”
A nőt láthatóan szórakoztatta a férfi pánikja.
„Annyira siettél, hogy a férjem lehess.”
„Én Yoon Chae-ah-t vettem feleségül.”
„Nem” – mondta a nő. „Engem vettél feleségül.”
Min-su térdei mintha megbicsaklottak volna.
Az apja megtántorodott mögötte.
A menyasszony hozzátette: „És talán el kellene kezdened ellenőrizni, milyen papírokat is írtál alá, miközben arról a klinikáról álmodoztál.”
Min-su rábámult.
„Milyen papírokat?”
A nő nem mondott semmit.
A férfi hangja elcsuklott.
„Milyen papírokat?”
Egy hivatalnok utasította a nőt, hogy ne beszéljen az ügyről a bálteremben.
Ettől Min-su csak még kétségbeesettebb lett.
Újra a nő felé nyúlt, de megakadályozták.
„Mondd el, mit csináltál.”
A menyasszony arckifejezése a gúnyról unalomra váltott.
„Majdnem befejeztem.”
„Mit?”
A nő egy hosszú másodpercig nézte.
„Megszerezni, amire szükségem volt.”
Aztán még egyszer, utoljára megforgatta a kést.
„És talán meg kellene kérdezned az ügyvédedet, mi történik azzal a sok pénzügyi zűrzavarral, ami egy házastárshoz kötődik, ha a házasság már regisztrálva van.”
Min-su szája kinyílt.
„Milyen adósság?”
A nő elmosolyodott.
„Most már a megfelelő kérdéseket teszed fel.”
A férfi légzése felületessé vált.
Láttam, ahogy a keze a torkához emelkedik.
Eleinte azt hittem, a gallérját húzogatja.
Aztán az arca megfeszült.
Hátra tántorodott, és megkapaszkodott egy szék szélében.
Valaki orvosi segítséget kiáltott.
Az anyja a nevét sikoltozta.
A férfi a padló felé süllyedt.
Tíz éven át szeltem át a várost ételekkel, mert aggódtam, hogy evett-e. Éjszakákat virrasztottam át, amikor beteg volt. Gyógyszert hordtam, számlákat fizettem, takarítottam a szobáját, és a kimerültség minden jelét úgy kezeltem, mint egy vészhelyzetet, amit személyesen nekem kell megoldanom.
A testem hamarabb emlékezett erre a szerepre, mint ahogy az agyam megállíthatta volna.
Tettem egy lépést.
Aztán megálltam.
Meglátott engem.
A keze felém nyúlt.
Egy másodpercre eltűnt a bálterem, és újra a kisbolt előtt álló orvostanhallgatót láttam, ahogy a hideg kezeivel egy papírpoharat szorongat, és egy jövőt ígér nekem.
Aztán a kórház előtt álló szakorvost láttam.
„Azért csináltad, mert te akartad.”
A vendégek felé fordultam.
„Kérem, hívjanak mentőt” – mondtam. „És ha van itt egy orvos, aki segíteni tud, kérem, tegye meg.”
Sokan voltak.
Többen azonnal megmozdultak.
Hátraléptem.
Az ujjai az üres levegőt markolták.
Nem kívántam neki rosszat.
Egyszerűen csak megértettem, végre, hogy már nem az én felelősségem őt a lábán tartani.
Mögöttünk hirtelen egy újabb felfordulás támadt.
Az apja egy székbe rogyott, és a zűrzavarban kipottyant a műfogsora, a fehér folyosó szélére esve.