A mentős anélkül kezdett dolgozni, hogy Elena letette volna a fiút: meghallgatta Nathan légzését, és egy apró monitort csíptetett az ujjára. Nathan csakis Elenára nézett. Mögötte Margaret és Charles már elég közel lépett ahhoz, hogy látni lehessen őket, de ahhoz nem elég közel, hogy megérintsék.
A fiú légzése lelassult. – Tudtam, hogy visszajössz – suttogta.
Elena évekkel ezelőtt megfogadta magának, hogy soha nem fog sírni munka közben. Végignézte, ahogy gyerekeket visznek be a műtőbe, ült petefészekrákban haldokló nő mellett, és állt már kórházi folyosón, miközben egy apa dühében egy italautomatát vert ököllel, mert a neurológus kimondta a „maradandó” szót. Megtanulta mélyre temetni az érzéseit, oda, ahol azok nem befolyásolhatták a döntéseit.
Most azonban megfeszült az álla. Fél másodpercre az arcát Nathan hajához szorította. – Hát persze hogy visszajöttem.
Margaret az ajkára tapasztotta az ujjait. Charles megszólalt: – Jól van a fiam?