Mielőtt elült volna a hamu: Egy családnak el kellett döntenie, kinek hisz
A lángok a magas üvegtáblák mögött úgy mozogtak, mint valami élő, türelmetlen lény. Narancssárga tükörképük végignyúlt a tűzoltók, a felszolgálók, a kuratóriumi tagok és a terasz távolabbi végébe húzódott, ékszerekkel díszített estélyit viselő nők cipője alatt. A Cole család tóparti kúriájának teteje fölött sűrű füst kavargott, majd beleveszett a fekete éjszakába. A kör alakú felhajtó mögött egy tűzoltóautó állt; kék, majd vörös, aztán újra kék fénnyel mosta át a nedves kövezetet.
Valaki elkapta Elena könyökét. – Hölgyem, menjen tovább!
Kiszabadította a karját a tűzoltó szorításából, anélkül hogy bántani akarta volna. Tekintetével végigpásztázta a jelenlévőket: ott volt Margaret Cole a smaragdzöld szaténruhájában, egyik kezét a gyöngysora közelébe emelve, mellette pedig Charles szmokingban, olyan merev tartással, mintha egy soha el nem készülő fotóhoz pózolna.
Nathan széke nem volt ott. Az ezüstszínű fémváz hiánya élesebben hasított belé, mint maga a tűz látványa.
Elena leeresztette a szalvétát. A hideg levegő marta a torkát. – Nathan még mindig odabent van.
Nem kiabált. Nem is volt rá szükség. A szavak tisztán átszelték a teraszt, mert mindenki más elhallgatott.
Margaret ajka szétnyílt. – Ó, istenem…
Charles úgy fordult a télikert ajtaja felé, mintha azt várná, hogy az unokája pusztán attól megjelenik, hogy végre odanézett.
Elena már meg is indult. Az egyik tűzoltó elébe vágott. – Bemegyünk érte! – A keleti folyosón van. – Hölgyem… – Nem tudja használni a lépcsőt! A folyosó ajtaja pedig megszorul, ha felforrósodik!
Kicsusszant a férfi mellett, mielőtt az befejezhette volna a mondatot. Később felidézte még, ahogy a tűzoltó kesztyűs keze a levegőt markolja. Emlékezett rá, hogy Margaret egyszer kimondta a nevét, nem is hangosan. Arra viszont egyáltalán nem emlékezett, hogy hozott-e bármiféle döntést.
A hőség már a küszöbön megváltozott. Kívülről a tűz távolinak tűnt, mintha csak üveg és eső keretezné. Odabent viszont az arcára nehezedett, és szempillantás alatt kiszárította a kezében lévő nedves szalvétát. Az északi fal mentén elhelyezett virágkompozíció kapott lángra először: orchideák, vászonfüggönyök és művirágágak égtek a vasrácsok alatt. A mennyezet még nem szakadt le, a gerendák sem ropogtak. A közvetlen veszély kisebbnek hatott, mint a látvány, ám annál fenyegetőbb volt, mivel épp a folyosó felé terjedt, ahová Nathan vacsora után ment.
Elena eltakarta a száját, és mélyre hajolt. – Nathan!
Köhögés volt a válasz.
A hangot követve elhaladt egy felborult pezsgősvödör és a padlólapra taposott fehér rózsaszirmok mellett. A vészvilágítás bekapcsolt, tompa, borostyánsárga fénnyel világított át a füstön. A folyosó túlsó végén ott ült Nathan a kerekesszékében, két kézzel a hajtókarikákba kapaszkodva. Halvány krémszínű zakójának egyik vállát korom mocskolta be. Sötét haja, amelyet általában simára fésülve hordott az oldalán, most a homlokába hullott.
Meglátta a nőt, és felemelte mindkét karját. – Elena!
A hangja feloldott valamit a nő mellkasában, ami azóta feszült ott görcsösen, hogy kilépett a teraszra.
Odaért hozzá, leguggolt, és kezét a fiú arcára simította. A bőre meleg volt, a szeme könnyezett a füsttől, de ébren volt és lélegzett. – Itt vagyok. – Az ajtó… nem akart… – Tudom.
Kicsatolta az övét. A kerekesszékkel nem tudtak átjutni a személyzeti kijáraton, mert egy felszolgálókocsi borult fel a szűk átjáróban, a mögötte lévő főfolyosó pedig túl gyorsan telt meg füsttel. Nem vesztegette az időt a kocsi elvonszolásával. Nathan nehezebb volt, mint hat hónappal korábban, és ha rosszul emeli fel, megsérülhet a csípője vagy megcsavarodhat a gerince. Korábban nemegyszer rászólt a rokonokra, ha felelőtlenül próbálták mozgatni a fiút; egyszer még Charlest is rávette, hogy tegye le és kezdje elölről.
Most az egyik karját Nathan válla mögé, a másikat a térde alá csúsztatta. – Kapaszkodj belém!
A fiú átkulcsolta a nyakát. A csokornyakkendője Elena állához dörzsölődött. – Foglak – mondta a nő. – Ne engedj el! – Nem foglak.
Ahogy Elena felállt, megérkezett az első tűzoltó. Megragadta a kerekesszéket. – Hagyja! – mondta Elena. – Mindkettőt kivihetjük. – Akkor tartsa mögöttünk!
Nathan szapora lélegzete Elena gallérját érte. A nő igazított a súlyponton, majd a bejárat felé fordult. Minden egyes lépésnél ott bujkált benne a megalázó, röpke félelem, hogy felmondják a szolgálatot a térdei. Nem emelte fel így a fiút hatéves kora óta. Nathan megnyúlt, a cipője Elena combjának ütődött, de a rettegéstől mégis könnyűvé vált – úgy, ahogy a megrémült gyermekek válnak könnyűvé, amikor bíznak abban, aki a karjában tartja őket.
A tűzoltó előrement, utat tört a folyosón. A füstből egy másik alak bukkant elő. Átvették egymás között Elenát anélkül, hogy hozzáértek volna Nathanhez; rövid, nyugodt utasításokkal terelték őket az ajtó felé.
Kint hideg eső csapott az arcába.
A teraszon hirtelen megannyi hang tört ki: cipők kopogása a kövön, vendégek felkiáltásai, recsegő rádiók, és valaki egyszer tapsolt is, mielőtt abbahagyta volna, látva, hogy senki sem csatlakozik hozzá. Elena a kijáraton túlra vitte Nathant, és akkor sem engedte el, amikor egy mentőtiszt lépett hozzájuk. – Hadd vizsgáljam meg! – Itt – mondta Elena. – Itt vizsgálja meg!