Isabella felkapta a fejét, a szemei vörösek voltak a sírástól. – Milyen feleségről beszél? Ryan azt mondta, hogy évek óta egyedülálló, és hogy a volt felesége… hogy a volt felesége elhagyta a családot!
Remegő kézzel letettem Ellie-t a földre, és óvatosan a hátam mögé húztam a kislányt. A titkolózásnak, ami tizenhat éven át béklyóba kötötte az életemet, végleg befellegzett. Nem volt tovább miért félnem Ryantől. Nem volt mit veszítenem, mert az a férfi, akit egykor szerettem, már régen meghalt – ha egyáltalán létezett valaha.
– Isabella – mondtam, és a hangom tisztán csengett a csendes szobában. – Ryan nem a volt felesége. Hanem a jelenlegi. Tizenhat évvel ezelőtt házasodtunk össze Chicago külvárosában.
A bálteremben dühös morajlás futott végig. A vendégek – a város elitje, üzletemberek, befolyásos bűnözők és politikusok – most mind ránk figyeltek. Egy maffiavezér húgának a vőlegényéről kiderült, hogy bigamista, és épp most próbált megzsarolni egy családon belüli örököst? Ez olyan botrány volt, amelyről még napok múlva is beszélni fognak.
– De… de hát ez képtelenség! – dadogta Isabella, miközben a fejét rázta. – Azt mondta, hogy a kislánya, Ellie az övé, de az anyja meghalt… Azt mondta, hogy egyedül neveli!
– Ellie az én lányom is – mondtam, miközben a kislányom megsimította a szoknyámat. – És Ryan soha nem nevelte egyedül. Valójában én voltam az, aki eltartottam a családot, miközben ő a „befektetéseiről” meg a „nagy üzleteiről” álmodozott. Minden pénz, amit kerestem a könyvelőirodában, az ő soha meg nem valósülő projektjeibe folyt el. És amikor eluntam, hogy a saját lányunk jövőjét is felemészti a hazugságai hálója, el akartam válni tőle. Erre ő elhozott minket ide, azzal az ürüggyel, hogy „munkalehetőség” van egy fényes esküvő cateringjénél.
Adrian arcizmai megfeszültek. A szemeiben olyan tűz gyulladt ki, amitől még a legkeményebb bűnözők is hátrahátráltak volna.
– Szóval – mondta Adrian, és a szavai úgy csapódtak be, mint a nehéz acélgolyók –, ez a patkány nemcsak a húgomat akarta kifosztani, hanem téged is fogva tartott a saját kis családi börtönében?
– Nem akartam, hogy ránk találjon – suttogtam, és a könnyeim végre utat törtek maguknak. – Azt mondta, ha el merem hagyni, elviszi Ellie-t, és soha többé nem látom. Azt hittem, soha nem tudok elmenekülni elõle.
Ennek a pillanatnak a súlya alatt Isabella teljesen összeomlott. Újra az arcába temette a kezét, és keservesen zokogott a felismeréstől, hogy szinte ő maga finanszírozta volna meg azt a férfit, aki tönkretette egy másik nő életét.

A konyhai összecsapás

Hirtelen ajtócsapódás hallatszott a konyha felől.
Daniel lépett vissza a bálterembe. A légszomjtól lihegett, az ingujja fel volt gyűrve, és a kezében egy vastag borítékot tartott. Mögötte két másik biztonsági őr jött, de Ryan nem volt velük.
– Főnök – mondta Daniel, miközben Adrian elé lépett. – A patkány megpróbált átmászni a hátsó kerítésen, de a fiak elkapták a parkolóban. A pénztári csekk megvan. Itt van a borítékban.
Adrian elvette a borítékot, kiemelte belőle a hivatalos, banki pecséttel ellátott papírt, és átfutotta a sorokat. Az arca megkeményedett.
– Kétmillió dollár. Pontosan, ahogy mondtad, Isabella – mondta hűvösen a fivér, majd a borítékot átnyújtotta nekem. – Melissa. Ez a te pénzed. A családi kasszából származik, de mivel a férjed a te hátad mögül, a te nevedre épített hazugsággal lopta el, jogosan téged illet.
– Én… én nem fogadhatom el ezt – húzódtam vissza. – Ez rengeteg pénz…
– Ez nem ajándék – mondta Adrian olyan ellentmondást nem tűrő hangon, ami nem hagyott teret a vitának. – Ez az igazság ára. És hol van most Ryan?
– Hátul van, a raktárhelyiségben – felelte Daniel, miközben az ujjával a konyha felé mutatott. – Lekötöztük a kezét, hogy ne tudjon újra meglépni. Mit csináljunk vele, főnök? Átadjuk a rendőrségnek?
Adrian egy pillanatra elhallgatott. A tekintete átsiklott rajtam, majd Ellie-n, végül pedig a húgán, aki még mindig remegett a széken.
– A rendőrség? – ismételte meg Adrian gúnyosan. – Olyan országban élünk, ahol a rendőrség papírmunkával pepecsel, miközben a bűnözők kiskapukat keresnek. Nem. Ez az ember nemcsak a törvényt sértette meg, hanem a családom biztonságát is veszélyeztette. És ami a legfontosabb: tizenhat éven át bántalmazta ezt a nőt és a gyermekét.
A bálteremben halotti csend lett. Mindenki tudta, mit jelent, amikor Adrian Castellano így beszél. Nem holmi hétköznapi bűnügyről volt szó; ez személyes ügy lett.
– Én… én oda akarom adni a válási papírokat – mondtam hirtelen, és a hangom meglepően erősen csengett. – Nem akarom, hogy bárki más bántsa. Csak azt akarom, hogy aláírja a papírt. Hogy vége legyen. Hogy soha többé ne közelíthesse meg Ellie-t.
Adrian lassan bólintott.
– Legyen úgy, ahogy mondod, Melissa. De a válás előtt van még egy kis elintéznivalónk. Daniel, hozzátok ide a férjét. Mutassuk meg neki, milyen az, amikor a tetteinek valódi következményei vannak.

A raktárhelyiség fogságában