Megragadtam a maffiafőnök karját a nővére esküvőjének a közepén, és a füelébe súgtam: „Kérlek, ne engedd, hogy a vőlegény elhurcoljon innen” – mert már tizenhat éve házas voltunk ezzel a férfival.
– Melissa – suttogta Isabella, hangját alig lehetett hallani a bálterem felől kiszűrődő távoli zene hangjai mellett. – Nyomós oka van annak, hogy Ryan azt akarja, még éjfél előtt elhagyd ezt a házat.
A vérem megfagyott az ereimben. Szorosabban öleltem magamhoz Ellie-t, miközben éreztem a kislányom apró, madárszerűen lüktető szívverését a testemhez simulni. Mereven néztem a menyasszonyt a makulátlan fehér szaténruhájában. – Miről beszélsz? – követeltem remegő, de egyre magasabb hangon. – Mi történik éjfélkor?
Isabella nem válaszolt. Kétségbeesetten a testvérére pillantott. Adrian arca kővé vált. Az a védelmező, óvó magatartás, amelyet perceivel korábban mutatott, egy szempillantás alatt elszállt. Már nem volt egy megnyugtató idegen; a Castellano család feje volt, aki rájött, hogy egy fenyegetés hatolt be a legbelsőbb körébe. – Isabella – mondta Adrian halálosan nyugodt hangon. – Mit ígértél neki? – Ez nem ígéret volt, Adrian! – kiáltotta Isabella, miközben a gyöngyös hajtűje kicsúszott a sötét tincseiből. – Átutalás volt! Ryan azt mondta, hogy a felesége elmenekült a megtakarításaival. Azt mondta, tőkére van szüksége egy új építési projekt biztosításához, különben elveszíti Ellie felügyeleti jogát az állammal szemben. Könyörgött nekem!
Fizikai hányingert éltem át. Ryan nemcsak hogy hazudott nekem. Fegyverként használta a saját lányunkat, hogy pénzt zsaroljon ki egy maffiaörököstől. – Mennyit? – kérdezte Adrian, és egy lépést tett a húga felé. Isabella az arcába temette a kezét, és zokogásban tört ki. – Kétmillió dollárt. Pénztári csekkben. Éjfélkor lép életbe a kifizetés.
Ez az összeg úgy hatott rám, mint egy fizikai ütés. Kétmillió dollár. Ryan épphogy csak nem panaszkodott egy elromlott mosógép miatt, miközben többmilliós csalást bonyolított le. – Kétmillió dollárt adtál a férjemnek? – mormoltam, miközben az életem teljes abszurditása zuhant rá a vállamra. – Azt hittem, egy egyedülálló apát mentek meg! – sikoltotta Isabella, leeresztve a kezeit. Dühösen nézett rám, a szomorúsága hirtelen, kétségbeesett dühbe csapott át. – Azt mondta, hogy függő vagy, Melissa! Azt mondta, hónapok óta haza sem jársz! Csak Ellie-t akartam megvédeni! – Ne kiabálj anyukámmal! – sírta Ellie, és az arcát a büféskötényembe temette.
Adrian a magasba emelte a kezét, azonnal elhallgattatva a húgát. Lassan a bálterem ajtajai felé fordult. Ryan ott állt. Már nem mosolygott. A sármos, kifinomult vőlegénynek nyoma sem maradt. Helyette egy sarokba szorított, kétségbeesett ember állt ott. Egy apró, ezüst színű kulcstartót szorongatott a kezében. – Melissa – mondta Ryan hányingert keltő, hamis pánikkal a hangjában. – Menjünk a kocsihoz. Megbeszélhetjük. Mindent elmagyarázok. – Semmit sem fogsz elmagyarázni – jelentette ki Adrian, és a hangja visszhangzott a márványpadlón. Danielre, a biztonságiak vezetőjére nézett. – Zárjátok be az ajtókat. Senki sem hagyhatja el az épületet.
Ryan szemei vadul cikáztak a helyiségben. Észrevette a hatalmas testőröket, akik elállták a kijáratokat. – Elmentem a lányommal – állította Ryan, és egy lépést tett felénk. – És a feleségemmel.
Adrian újra pontosan kettőnk közé állt. – A feleséged itt marad – mondta nyugodtan Adrian. – És ha teszel még egy lépést a kislány felé, mielőtt a zene megváltozna, eltöröm mindkét lábadat.
Ryan megállt. Adrianre nézett, majd Isabellára. – Bella, kérlek – könyörgött Ryan, abból a becenévből merítve, amitől felfordult a gyomrom. – Félreértésről van szó. Mentálisan instabil. Te is tudod. – Hol van a csekk, Ryan? – követelte Isabella, letörölve az arcáról az elkenődött sminket.
Ryan nyelt egy nagyot. Az ezüstsínű távirányítóra nézett a kezében. – A kocsiban van – mondta Ryan.
Adrian nem nézett hátra, de tisztán és érthetően beszélt: – Daniel. Menj ki a parkolóba. Kutasd át a kocsiját. Hozd ide a csekket. – Nem! – kiáltotta Ryan, és kétségbeesetten hátrált egy lépést. – Nem kutathatja át a tulajdonomat! Majd én elhozom!
Mielőtt Daniel megmozdulhatott volna, Ryan hátrafordult, és futásnak eredt. Nem a főbejárat felé menekült. Egyenesen a konyha kiszolgáló ajtajához rohant – pontosan ahhoz az ajtóhoz, amelyen keresztül én is hoztam a pezsgős tálcákat húsz perccel korábban. – Állítsátok meg! – üvöltötte Adrian.
Daniel és két másik biztonsági őr azonnal a nyomába eredt, erőszakosan áttörve a konyha lengőajtóin. A bálteremben megbénultam; Ellie-t szorosan a testemhez szorítva álltam. A zene teljesen elhallgatott. A háromszáz vendég mormogni kezdett, érezve a zárt ajtók mögül kiszivárgó káoszt. Isabella összecsuklott egy széken, és az arcát a kezébe temette.
A konyha mögötti titkok
A bálterem luxusa és a valóság közötti kontraszt dermesztő volt. A csillárok fénye még mindig fényesen szóródott a kristályokon, de a levegőben már ott lógott a lebukás fagyos lehelete.
– Melissa – szólalt meg Adrian, miközben lassan felém fordult. A hangja már nem volt fenyegető, de az a fajta mély tisztelet csengett benne, amit eddig csak a legsötétebb üzleti tárgyalásai során hallottam volna tőle. – Azt hiszem, tartozol nekünk egy magyarázattal. Hogy értette az a gazember, hogy a feleséged vagy?