A következő napokban a figyelmem olyan részletre összpontosult, amelyet korábban figyelmen kívül hagytam.
Valahányszor Whitfield belépett a szobába, Everett állapota romlani látszott. A pulzusa lelassult, a légzése felületesebbé vált, és a teste teljesen mozdulatlan maradt.
Amikor az orvos távozott, bizonyos paraméterek fokozatosan visszatértek az előző szintekre.
Ez nem volt elegendő bizonyíték bárki vádolásához, de elég volt ahhoz, hogy független ellenőrzést kérjek.
Elkezdtem feljegyezni az időpontokat, a monitor változásait és minden olyan beadást, amit sikerült megfigyelnem. Nem módosítottam önhatalmúan az infúziókat: tudtam, hogy egy hirtelen beavatkozás megölheti Everettet, miközben elpusztítaná az igazság bizonyításának minden esélyét.
Egy este, miközben a sajtóból olvastam neki híreket, olyan dolog történt, ami miatt még a lélegzetvételemet is elfelejtettem.
– A pénzügyi rendőrség vizsgálja a Kane vállalatokat egy sor gyanús pénzátutalás miatt – lessi ad alta voce.
Everett keze megfeszült.
Folytattam.
– Egyes források szerint a vagyon egy részét külföldön bejegyzett cégekre ruházták át a balesetet követő hetekben.
A pulzusa felgyorsult.
Becsuktam az újságot.
– Ezt akarod mondani nekem? Hogy Sterling mindent ellop magadtól?
Everett ujjai egyszer megmozdultak.
Aztán megálltak.
Fogtam egy lapot, és néhány szót írtam rá, egyesével megmutatva neki.
Sterling.
Semmilyen reakció.
Whitfield.
A monitor gyorsulást regisztrált.
Baleset.
Az ujjai a lepedőbe markoltak.
Elállt a lélegzetem.
A baleset.
Ott kellett volna elkezdődnie mindennek.
Két nappal később Rachelnek sikerült bejutnia a villába egy független neurológiai konzultáció iránti kérelem révén. Nem volt semmilyen kapcsolata a Kane családdal, és egy szakképzett ápolónő kíséretében érkezett.
Sterling azonnal tiltakozott.
– Nem kértünk másodvéleményt.
– A beteg összetett klinikai képet mutat – válaszolta Rachel nyugodtan. – A független értékelés ésszerű, különösen akkor, ha a prognózis nyolc hónapja bizonytalan.
Whitfield próbált közbelépni, de Rachel nem engedte meg neki, hogy irányítsa a vizsgálatot.
Egy sor ellenőrzés után kérte az infúziók teljes dokumentációjának megtekintését.
Az orvos megfeszült.
– A kórólap naprakész. Nincs más látnivaló.
– Akkor nem lesz nehéz átadnia nekem egy teljes másolatot.
Sterling közbeszólt.
– Doktornő, azt hiszem, pazaroljuk az időt.
Rachel szemrebbenés nélkül nézett rá.
– Pontosan az idő az, ami érdekel. Nyolc hónap jelentős javulás nélkül magyarázatot érdemel.
Sterling először nem talált azonnali választ.
Amikor Rachel befejezte a vizsgálatot, arra kért, hogy kísérjem ki a szobából.
– Még nem állíthatom, hogy valaki szándékosan tartja kómában – mondta halkan. – De vannak olyan ellentmondások, amelyek sürgős részletezést érdemelnek. Toxikológiai vizsgálatokat, gyógyszer-felülvizsgálatot és hozzáférést akarok az eszközök eredeti adataihoz.
– Meg tudja menteni?
Rachel finoman megfogta a karomat.
– Megpróbálhatom megérteni, mi történik vele. És ha valaki beavatkozik a kezelésébe, helyes módon meg kell állítanunk.
Mielőtt elment volna, hozzátette:
– Ne szállj szembe Sterlinggel egyedül. És ne kockáztasd a biztonságodat egy bizonyíték megszerzéséért.
Megígértem, hogy megfogadom a tanácsát.
De azon az éjszakán valaki betört a szobába, amíg én a fürdőszobában voltam.
Amikor visszatértem, a füzetem eltűnt.
A párnán, Everett feje mellett egy fénykép feküdt.
Az édesanyámat ábrázolta, amint az ápolási intézmény kertjében ül.
A hátoldalán kézzel írt mondat állt:
A szeretteid mindig a legegyszerűbb módja annak, hogy elérjünk téged.
A padlóra rogytam, képtelen lévén elfojtani a könnyeimet.
Nem magam miatt féltem.
Az édesanyám miatt féltem.
Ekkor hallottam egy zajt az ágy felől.
Megfordultam.
Everett szeme nyitva volt.
Néhány másodpercig mozdulatlan maradtam, meggyőződve arról, hogy a fáradtság játszik velem csúnya tréfát.
Aztán láttam, hogy mélyen lélegzik.
Sötét szeme lassan felém fordult.
– Everett? – súgtam.
Az ajka megmozdult, de a torkából csak egy gyenge hang jött ki.
A mellé siettem.
– Ne beszélj. Nem szabad erőlködnöd.
Megnyomtam a hívógombot, és a folyosóra siettem segítségért. Rachel, aki a közelben maradt néhány ellenőrzés befejezéséért, azonnal visszatért a szobába.
Néhány percen belül megérkeztek más egészségügyi dolgozók is.
Everett ébren volt, de rendkívül gyenge. Az öntudata nem jelentette azt, hogy nincsen veszélyben: sürgős értékelésre és folyamatos orvosi ellátásra volt szüksége.
Rachel gondoskodott róla, miközben én az ajtó mellett maradtam, összekulcsolt kézzel, a mellkasomban kalapáló szívvel.
Sterling néhány pillanattal később érkezett meg.
Amikor meglátta Everettet nyitott szemmel, az arca minden színét elveszítette.
– Ez lehetetlen – mormolta.
Aztán összeszedte magát.
– Testvérem… végül.
Az ágyhoz lépett, de Everett gyengén felemelte a kezét.
A mozdulat kicsi volt, mégis elég ahhoz, hogy megállítsa.
Rachel mindenkit arra kért, hogy hagyjon helyet a betegnek. Sterling tiltakozott, arra hivatkozva, hogy családtag, és joga van maradni.
– Jelenleg – mondta határozottan –, a beteg biztonsága a legfontosabb. A klinikai döntések az orvosi team hatáskörébe tartoznak.
Sterling távozott, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, olyan pillantást vetett rám, amelyet soha nem felejtek el.
Az már nem a kómás beteget házasodni kényszerítő férfi mulatságos pillantása volt.
Valaki olyannak a tekintete volt, aki éppen most látta összeomlani a saját tervét.
Hozzámentem egy kómában lévő maffiafőnökhöz, hogy megmentsem az édesanyámat…






