Hozzámentem egy kómában lévő maffiafőnökhöz, hogy megmentsem az édesanyámat… De amikor az orvos meglátott az ágya mellett, olyan fehér lett, mint egy szellem!”
Nyolc hónappal azután, hogy Everett Kane, Chicago legfélelmetesebb maffiafőnöke kómába esett, befolyásos férfiak kényszerítettek engem – egy hajléktalan, megszégyenített volt ápolónőt –, hogy menjek hozzá feleségül. Az oltár előtt nevettek, meggyőződve arról, hogy a morbid látványosságuk csak egy újabb szórakozási forma.
Azt hitték, Everett semmit sem érzékel.
De amikor a füléhez hajoltam, és ígéretet súgtam a fülébe, a szívmonitor hirtelen gyorsabban kezdett verni.
Két éjszakával korábban még a lerobbant régi Honda hátsó ülésén aludtam, egy szakadt takaróba burkolózva. Az édesanyám egy demens betegek számára fenntartott, speciális intézményben élt, de az ellátási költségei mára megfizethetetlenné váltak. Az adminisztráció figyelmeztetett: ha nem egyenlítem ki a tartozás egy részét, néhány napon belül átviszik egy állami intézménybe.
Minden egyes fizetésem, amit a Lakeside Grillben dolgozva kerestem, közvetlenül az orvosi kiadásokra ment el.
Szinte semmim sem maradt, csak a félelem, hogy az édesanyámat is elveszíthetem.
Ekkor lépett be az életembe Sterling Kane.
Everett unokatestvére volt. Elegáns, mindig kifogástalan férfi, finom mosollyal, amely sosem érte el a szemét. Olyan pillanatban talált rám, amikor túl kétségbeesett voltam ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a büszkeséget.
Az ajánlata egyszerű volt.
Törli az összes tartozást az intézményben, ahol az édesanyám élt, egyetlen feltétellel: hozzá kell mennem Everett Kane-hez, és mellette kell maradnom a haláláig.
– Ez nem egy igazi házasság – magyarázta nyugtalanító nyugalommal. – Csak formalitás. Everett nem tiltakozhat, és te végre újra elkezdhetsz élni.
Tudtam, hogy valami borzasztóan rossz van ebben az ajánlatban.
De azt is tudtam, mi történne, ha visszautasítanám.
Néhány napon belül az édesanyámat átviszik egy olyan intézménybe, amelyet nem választhattam ki, és amely felett semmilyen ellenőrzésem nem volt.
Így hát beleegyeztem.
A szertartás a Kane birtok magánkápolnájában zajlott, egy tisztára csiszolt kőépületben, amely egy kifogástalan kertre nézett. Egy tizenkilenc dolláros, használt esküvői ruhát viseltem. Az anyag enyhén sárgás volt, és a fűző rosszul állt, a hátamra méretezve, de nem volt pénzem arra, hogy átalakíttassam.
A kápolna közepén, egy márványkereszt alatt állították fel Everett kórházi ágyát.
Körülötte orvosi gépek, égő gyertyák és fegyveres férfiak voltak, akik bourbont ittak, mintha csak egy magánparti vendégei lennének.
Valaki kuncogott a hátam mögött.
– Egy holttest és egy hajléktalan. Sterlingnek sikerült felülmúlnia önmagát.
Egy másik férfi harsány nevetésben tört ki.
Én mozdulatlan maradtam, a hasam előtt összefont kézzel.
Nem adom nekik ajándékba a könnyeimet is.
Everett Kane még ebben az állapotban is lenyűgöző látványt nyújtott. Egy heg húzódott végig a szemöldökén, sötét haját gondosan hátrafésülték, és a fehér takarón mozdulatlanul nyugvó kezei olyan emberre utaltak, akinek soha életében nem kellett semmit kérnie senkitől.
Mégis, abban a pillanatban még egy ujját sem tudta megmozdítani.
Amikor a szertartásvezető megkérdezte, hogy elfogadom-e Everettet törvényes férjemnek, Sterling fagyos pillantást vetett rám, némán emlékeztetve arra, milyen ára lenne a visszautasításnak.
– Igen – válaszoltam.
Egy ügyvéd egy egyszerű arany jegygyűrűt adott át.
Amikor Everett ujjára húztam, feltűnt a kezéhez csatlakoztatott infúzió. A monitoron olyan szívritmust láttam, amely egy pillanatra természetellenesnek tűnt.
Három év telt el azóta, hogy utoljára ápolói egyenruhát viseltem, de bizonyos dolgokat nem lehet elfelejteni.
A szakmai ösztönöm azonnal felébredt.
Valami nincsen rendben.
Everett fölé hajoltam, a hajammal elrejtve az arcomat a vendégek elől.
– Nem tudom, ki vagy valójában – súgtam a füléhez. – De azt tudom, hogy azért hoztak ide, hogy mindkettőnket megalázzanak.
Éreztem, hogy gombóc szorul a torkomba.
– Nem tudom megakadályozni, hogy ezek az emberek nevessenek rajtam. De egy valamit megígérek: én soha nem fogok nevetni rajtad.
Abban a pillanatban a szívmonitor felgyorsult.
Senki sem vette észre.
Senki, rajtam kívül, nem képzelhette volna el, hogy Everett minden egyes szót hallott.
Nyolc hosszú hónapon keresztül, egy mozdulatlan testbe zárva, mindent hallott, ami körülötte történt. Hallotta, ahogy az ügyvédek a birodalma felosztásáról vitatkoznak, ahogy az üzletemberek a vállalatai jövőjéről tárgyalnak, és ahogy Sterling a haláláról úgy beszél, mintha az csak egy egyszerű pénzügyi művelet lenne.
Everett eszméleténél volt, egy olyan sötétség mögé rejtőzve, amelyből nem tudott kiszabadulni.
Erős gyógyszerek akadályozták meg abban, hogy visszanyerje teste felett az irányítást.
És úgy tűnt, senki sem akarja megmenteni.






