A következő napokban a figyelmem olyan részletre összpontosult, amelyet korábban elhanyagoltam.
Valahányszor Whitfield belépett a szobába, Everett állapota rosszabbodottnak tűnt. A pulzusa lelassult, a légzése felületesebbé vált, és a teste teljesen mozdulatlan maradt.
Amikor az orvos kiment, bizonyos paraméterek fokozatosan visszatértek a korábbi szintekre.
Ez még nem volt elég bizonyíték arra, hogy bárkit vádoljunk, de elegendő volt egy független vizsgálat kéréséhez.
Elkezdtem rögzíteni az időpontokat, a monitor változásait és minden olyan adagolást, amelyet sikerült megfigyelnem. Nem módosítottam önhatalmúan az infúziókat: tudtam, hogy egy hirtelen beavatkozás megölhette volna Everettet, amellett, hogy elpusztított volna minden esélyt az igazság bizonyítására.
Egy este, miközben a híreket olvastam fel neki az újságból, olyan dolog történt, amitől még a légzésem is elfelejtettem.
– A pénzügyi rendőrség vizsgálja a Kane vállalatokat egy sor gyanús pénzátutalás miatt – olvastam hangosan.
Everett keze megmerevedett.
Folytattam.
– Bizonyos források szerint a vagyon egy részét a balesetet követő hetekben külföldön bejegyzett társaságokba utalták át.
A szívverése felgyorsult.
Becsuktam az újságot.
– Ezt akarod nekem mondani? Hogy Sterling mindent ellop magának?
Everett ujjai egyszer megmozdultak.
Aztán megálltak.
Fogtam egy papírlapot, és néhány szót írtam fel rá, egyenként megmutatva neki őket.
Sterling.
Semmilyen reakció.
Whitfield.
A monitor gyorsulást regisztrált.
Baleset.
Az ujjai ráfonódtak a lepedőre.
Elállt a lélegzetem.
A baleset.
Ott kellett kezdődnie mindennek.
Két nappal később Rachelnek sikerült bejutnia a villába egy független neurológiai konzultációs kérelem révén. Nem volt semmilyen kapcsolata a Kane családdal, és egy szakképzett ápolónő kíséretében jelent meg.
Sterling azonnal tiltakozott.
– Nem kértünk második véleményt.
– A beteg klinikai képe összetett – válaszolta Rachel nyugodtan. – A független értékelés ésszerű, különösen akkor, ha a prognózis nyolc hónapja bizonytalan marad.
Whitfield megpróbált közbeavatkozni, de Rachel nem engedte neki, hogy irányítsa a vizsgálatot.
Egy sor ellenőrzés után kérte az infúziók teljes dokumentációjának megtekintését.
Az orvos megmerevedett.
– A kárólap naprakész. Nincs itt mit látni.
– Akkor nem lesz nehéz átadnia nekem egy teljes másolatot.
Sterling közbeszólt.
– Doktornő, azt hiszem, pazaroljuk az időt.
Rachel rzenélt anélkül, hogy megrezzent volna a szempillája.
– Pontosan az idő az, ami érdekel. Nyolc hónap jelentős javulás nélkül magyarázatot érdemel.
Sterling először nem talált azonnali választ.
Amikor Rachel befejezte a vizsgálatot, megkért, hogy kísérjem ki a szobából.
– Még nem tudom állítani, hogy valaki szándékosan tartja kómában – mondta halkan. – De vannak ellentmondások, amelyek sürgős elmélyítést érdemelnek. Toxikológiai vizsgálatokat, gyógyszer-felülvizsgálatot és a készülékek eredeti adataihoz való hozzáférést akarok.
– Meg tudja menteni?
Rachel gyengéden megfogta a karomat.
– Megpróbálhatom kideríteni, mi történik vele. És ha valaki beleavatkozik a kezelésébe, meg kell állítanunk a helyes módon.
Mielőtt távozott volna, hozzátette:
– Ne szállj szembe Sterlinggel egyedül. És ne kockáztasd a saját biztonságodat egy bizonyíték megszerzéséért.
Megígértem, hogy követem a tanácsát.
De az éjszaka valaki behatolt a hálószobába, amíg a fürdőszobában voltam.
Amikor visszatértem, a füzetem eltűnt.
A párnán, Everett feje mellett egy fénykép volt.
Az édesanyámat ábrázolta, amint az idősotthon kertjében ül.
A hátoldalán kézírással egy mondat szerepelt:
A szeretteid mindig a legegyszerűbb módja annak, hogy elérjünk.
A padlóra ültem, képtelen lévén visszatartani a könnyeimet.
Nem magam miatt féltem.
Az édesanyám miatt féltem.
Ekkor hallottam egy zajt az ágy felől.
Megfordultam.
Everett szeme nyitva volt.
Néhány másodpercig mozdulatlan maradtam, meggyőződve arról, hogy a fáradtság játszik velem csúnya játékot.
Aztán láttam, hogy mélyen belélegzi a levegőt.
Sötét szemei lassan felém fordultak.
– Everett? – súgtam.
Az ajkai megmozdultak, de a torkából csak egy gyenge hang jött ki.
A mellé siettem.
– Ne beszélj. Nem kell erőlködnöd.
Megnyomtam a hívógombot, és a folyosóra siettem segítségért. Rachel, aki a közelben maradt néhány ellenőrzés befejezéséért, azonnal visszatért a szobába.
Néhány percen belül megérkeztek a többi egészségügyi dolgozók is.
Everett ébren volt, de rendkívül gyenge. Az öntudata nem jelentette azt, hogy nincs veszélyben: sürgős értékelésre és folyamatos orvosi segítségre volt szüksége.
Rachel átvette az irányítást felette, míg én az ajtó mellett maradtam, összekulcsolt kézzel és a mellkasomban kalapáló szívvel.
Sterling nem sokkal később megérkezett.
Amikor meglátta Everettet nyitott szemmel, az arca minden színét elveszítette.
– Ez pamutléptékű – mormolta.
Aztán összeszedte magát.
– Testvérem… végre.
Az ágyhoz lépett, de Everett gyengén felemelte a kezét.
A mozdulat kicsi volt, mégis elég ahhoz, hogy megállítsa.
Rachel megkért mindenkit, hogy adjanak helyet a betegnek. Sterling tiltakozott, azzal érvelve, hogy családtag, és joga van maradni.
– Ebben a pillanatban – mondta határozottan –, a beteg biztonsága a legfontosabb. A klinikai döntések az orvosi csapat hatáskörébe tartoznak.
Sterling kiment, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, olyan pillantást vetett rám, amelyet soha nem fogok elfelejteni.
Már nem annak a férfinak a mulatságos pillantása volt, aki kényszerített, hogy feleségül menjek egy kómában lévő beteghez.
Valaki olyannak a pillantása volt, aki most látta összeomlani a saját tervét.
Everett felépülése lassú volt.
Napokig csak apró ujjmozdulatokkal és a szemével tudott kommunikálni. Később elkezde kimondani az elszigetelt szavakat, majd rövid mondatokat.