Ezért döntöttem úgy, hogy nem beszélek azonnal.
Figyelni fogok. Bizonyítékokat gyűjtök. És megvárom a megfelelő pillanatot.
Még nagyobb figyelemmel kezdtem tanulmányozni Everett adagjait és reakcióit. Kockázatos műveletek nélkül arra összpontosítottam, hogy dokumentáljak minden gyanús beadást, és független orvosi segítséget keressek a kétségeim igazolására.
Éjszaka, amikor a villa elcsendesedett, könyveket olvastam neki.
Meséltem neki az édesanyámról, a lassan halványuló emlékezetéről, a elveszített munkámról és a kocsiban átaludt hónapokról.
Beszéltem neki azokról a apró dolgokról is, amelyek még mindig megnyugtattak: a reggeli kávé illatáról, a tavon megcsillanó napfényről, és az édesanyám hangjának emlékéről, amikor még képes volt habozás nélkül kimondani a nevemet.
Everett nem mozdult.
Mégis, néha a szívverése megváltozott, amikor hozzá beszéltem.
Egy este becsuktam a könyvet, és az arcához hajoltam.
– Tudod, miért beszélek neked továbbra is? – súgtam. – Mert azt hiszem, hogy még mindig ott vagy valahol. Azt hiszem, hallhatsz engem.
Néhány másodpercig semmi sem történt.
Aztán éreztem, hogy valami megérinti a kezem.
Lejebb vettem a tekintetem.
Everett ujjai hirtelen összezáródtak a csuklóm körül.
Visszafojtottam a lélegzetemet.
Ez nem véletlen mozdulat volt.
A szorítása gyenge volt, de valós.
– Everett? – mormoltam, még közelebb hajolva. – Ha hallasz engem, szorítsd meg a kezem még egyszer.
Az ujjai alig észrevehetően megmozdultak.
A szemem megtelt könnyel.
De pontosan abban a pillanatban lépések zaja hallatszott a folyosóról.
Valaki közeledett a szobához.
Everett lassan elengedte a kezem, és az arca újra mozdulatlan lett, mint egy teljesen öntudatlan emberé.
Hirtelen felálltam, elrejtve a füzetet a takaró alatt.
Az ajtó kilincse süllyedni kezdett.
És megértettem, hogy ha valaki felfedezné azt, amit az imént láttam, nemcsak Everett élete kerülne veszélybe.
Mindketten veszélyben lennénk.
Három év óta először azonban már nem éreztem magam legyőzött nőnek.
Volt okom harcolni.
És talán az a férfi, akiről mindenki azt hitte, hogy képtelen a reakcióra, az egyetlen személy volt a világon, aki segíthetett nekem kideríteni, ki tette tönkre az életemet.
De előbb túl kellett élnünk az éjszakát.
Az ajtó lassan kinyílt.
Sterling Kane lépett be, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, olyan ember kifejezésével, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindent mindig ellenőrzés alatt tart.
Tekintete rólam Everettre vándorolt, majd megállt az ágy melletti nyitott könyvön.
– Még mindig itt? – kérdezte finom mosollyal. – Azt hittem, egy ilyen hosszú nap után inkább pihennél.
– Nem tudok aludni.
– Hozzászoksz majd. Egy olyan férfival élni, aki még válaszolni sem tud, bizonyára unalmas.
Végigfutott a hátamon a hideg, de nem sütöttem le a szemem.
– Nem unalmas olyan valakivel beszélgetni, akinek még mindig szüksége van arra, hogy meghallgassák.
Egy pillanatra Sterling mosolya eltűnt.
A változás apró volt, de észrevettem.
Az ágyhoz lépett, és szemügyre vette a szívmonitort. Aztán felém fordult.
– Dr. Whitfield említette, hogy kíváncsi vagy Everett állapotára. Azt javaslom, ne légy túl kíváncsi. Már nem vagy ápolónő, emlékszel?
A mondat pontosan azt a pontot találta el, amelyet sebezni akart.
Három évvel ezelőtt ezek a szavak elegendőek lettek volna ahhoz, hogy összeomoljak. Azonban az éjszaka alkalmával segítettek megérteni, hogy jogosan gyanakszom rájuk.
– Tökéletesen emlékszem, ki voltam – válaszoltam. – És arra is emlékszem, hogyan kell megfigyelni egy beteget.
Sterling hosszan nézett rám.
– Vigyázz, drágám. Ez a család nem bocsátja meg könnyen annak, aki szembefordul vele.
Amikor elment, megvártam, amíg a léptei eltűnnek.
Aztán odamentem Everetthez.
– Hallottál mindent?
A mutatóujja alig észrevehetően megmozdult a lepedőn.
Ez volt a válasza.
Leültem mellé, megpróbálva uralni a remegő kezemet.
– Nem tudom, mennyi mindent értesz meg. De ha ki akarsz jutni innen, segítened kell nekem. Így nem folytathatjuk.
Azt az éjszakát szemhunyás nélkül töltöttem.
Hajnalban, miközben a házvezetőnő a reggelit készítette, egy kis cetlit találtam a szoba ajtaja alá csúsztatva.
Mindössze öt szó állt rajta.
Hagyd abba a keresést, ha élni akarsz.
Nem volt rajta aláírás.
Nem is volt rá szükségem.
Elrejtettem a füzetben, és elkezdtem gondolkodni valakin, aki segíthetne nekem anélkül, hogy értesítené Sterlinget: Dr. Rachel Morgan, egy neurológus, akit a St. Ambrose-i gyakorlatom alatt ismertem meg.
Ő volt azon kevés emberek egyike, akik három évvel ezelőtt nem bűnözőként bántak velem.
Egy régi e-mail címen írtam neki, csak annyit magyarázva el, hogy független értékelésre van szükségem egy kómában lévő beteg számára. Nem említettem Everett nevét, sem a Kane családét.
A válasza másnap érkezett meg.
Találkozhatna velem a villa előtt, de csak akkor, ha sikerül megszereznem a szükséges klinikai információkat.
Ez egy kezdet volt.
És nem állt szándékomban elpazarolni.