Letettem a telefont az íróasztalra, pontosan ott, ahol a hamis idősotthonos brosúra feküdt. Felvettem, összetéptem apró darabokra, majd kidobtam a papírkosárba.
Rebecca ekkor lépett vissza a szobába egy frissen kinyomtatott dokumentummal a kezében.
– Arthur… a földhivatal visszavonta a bejegyzést. Az MCB Holdingsot hivatalosan is csalás gyanúja miatt zárolták. A ház… a tiéd marad. Pont úgy, ahogy Elaine akarta.
Bólintottam. Odasétáltam az ablakhoz, és kinyitottam a szárnyakat, hogy beengedjem a friss, hűvös raleigh-i levegőt. A nap lassan lemenőfélben volt, aranyszínűre festve a negyvenéves tölgyfákat a kertben.
– Nem a miénk marad, Rebecca – mondtam, miközben néztem a kaput. – Átíratom az egészet egy alapítványra, amely a rászoruló özvegyeket és a műtét után lábadozó embereket támogatja. Noah-nak pedig… Noah-nak megvan a saját jövője. De a gyerekeimnek mostantól meg kell tanulniuk, hogy a saját lábukon álljanak.
A ház csendes volt. Először harminc év alatt nem volt benne zsúfoltság, veszekedés vagy hamis mosoly. Csak a békesség maradt, és az emlék egy olyan nőről, aki pontosan tudta, mit ér a becsület.
– Most pedig, Rebecca – fordultam a toborzóhoz egy halvány mosollyal –, igyuk meg azt a kávét. Azt hiszem, van egy eladó ingatlanunk, amit holnap reggel hivatalosan is piacra dobunk. De ezúttal a megfelelő áron.






