Fél óra múlva megérkeztek a helyi rendőrök. Két egyenruhás őrmester lépett be az ajtón, akik azonnal felismerték a házat, hiszen Elaine-nel éveken át támogattuk a helyi rendőrségi alapítványt. Miután átnézték a dokumentumokat, a hamis közjegyzői pecsétet, a bankszámla-kivonatokat és a földhivatali bejegyzést, az idősebbik zsaru, Miller őrmester csak a fejét csóválta.

– Mr. Whitaker, ez tiszta ügy – mondta, miközben beírta a jegyzőkönyvbe az adataimat. – Hűtlen kezelés, okirathamisítás, csalás és magánlaksértés kísérlete. Ha a lányáék úton vannak Hilton Head felé, ajánlom, hogy ne hívja fel őket. Hagyja, hogy odaérjenek. Mert amikor a tengerparti luxusvillában kinyitják a pezsgőt, és a bank visszautasítja a hitel folyósítását, akkor fognak rájönni, hogy a szabadságuk nem a tengerparton, hanem a fogdán ér véget.

– Nem akarom, hogy a fiam, Jason is benne legyen – mondtam hirtelen, és éreztem, hogy a torokszorító fájdalom újra megérkezik. Jason huszonnégy éves volt, éppen most végezte el az egyetemet, és egész életében puha kézzel bántak vele. Colin és Megan manipulálták őt is. – Jason csak velük tartott. Nem tudott a hamisításról. Biztos vagyok benne.

– Mr. Whitaker, ha a rendőrség letartóztatja az MCB Holdings vezetőit a családi nyaralás közben, mindenkit igazoltatni fognak, aki az autókban ül – mondta Miller őrmester szárazon. – Ha a fia ártatlan, harminc perc alatt kiderül. De ha hallgatott, miközben a nővére és a sógora kirabolták az apját, akkor ő is megkapja a magáét. A törvény nem nézi, hogy ki a rokon, ha milliókról van szó.

Három óra múlva a dolgozószobám ablakaból néztem, ahogy a rendőrségi furgonok elhagyják a környéket. Nem mentem velük. A térdem miatt egyébként sem tudtam volna lépést tartani az eseményekkel, de Elaine íróasztala mögül mindent láttam. A szomszédok közül hárman is az ablakból bámulták, miközben a hatóság emberei lezárták a kaput. Azok az emberek, akik egy órával ezelőtt még elegánsan félrenéztek, amikor a lányam betörte az orrom előtt az ajtót, most nyújtogatták a nyakukat a kerítés mögött. A pletyka gyorsabban terjed az elővárosban, mint egy erdőtűz.

A telefonom éppen délután három óra huszonkét perckor csörrent meg.

Megan volt az.

A kijelzőn a neve villogott, mellette a mosolygós arcképével, amit öt éve lőttem egy családi pikniken. Akkor még azt hittem, boldogok vagyunk.

Megnyomtam a zöld gombot, de nem szóltam bele.

– Apa?! – csepegett a telefonból a hisztérikus panasz. A háttérben tenger morajlását és a helyi rádió hangját lehetett hallani; valahol a déli autópálya menti pihenőhelyen vagy már a luxusvilla teraszán lehettek. – Apa, mi a fene folyik itt?! Hívott a bank! Azt mondják, a hitelt zárolták! Azt mondják, csalás miatt vizsgálat indult az MCB Holdings ellen! Colin polgári perrel fenyegetőzik, mert a regisztrációs számokat zárolták a cég nevében, és nem tudjuk kifizetni a szállodát! Mit csináltál?!

Megálltam a szoba közepén. A botomra támaszkodtam, de a hátam egyenes volt.

– Nem én csináltam semmit, Megan – mondtam hűvösen, és a hangom élesebb volt, mint valaha. – Csak elfelejtettétek megkérdezni a tulajdonost, mielőtt eladtátok volna a házat, ami soha nem volt a tiétek.

A vonal túl oldalán halálos csend ült feler. A tenger hangja hirtelen nagyon távolinak tűnt.

– Hogy… hogy érted ezt? – suttogta Megan, és a hangjában már nem volt gőg. Csak tiszta, bénító rémület. – A papírok… az aláírásod ott volt…

– A hamisítók általában elfelejtik, hogy a bankok és a földhivatalok ma már biometrikus rendszereket használnak – mondtam nyugodtan. – És azt is elfelejtettétek, hogy amikor az apátok harminc évig építette azt a házat, nem a homokba ásta az alapjait. A rendőrség már úton van a szállodátokhoz, Megan. Vagy ha még az autópályán vagytok, jobb, ha félreálltok, mert Miller őrmester és a csapata már keresi a fekete terepjárókat.

– Apa… ne viccelj! – sikoltotta a lányom. – Mi vagyunk a családod! Hogy teheted ezt velünk?! Kitettél minket egy nyaralásra, miközben mi csak azt akartuk, hogy biztonságban legyél egy idősotthonban! Te magad mondtad, hogy a ház már túl nagy neked!

Ekkor hallottam, hogy Colin veszi át a telefont a háttérből. A hangja remegett a dühdttől és a pániktól.

– Te vén hülye! – üvöltötte Colin. – Tönkreteszel minket! Ha a rendőrség ideér, a cégünknek kampec! A befektetők holnap reggel visszavonják a tőkét! Adjátok vissza a hozzáférést, vagy úgy bezáratlak egy elmegyógyintézetbe, hogy a nevedre sem emlékszel majd!

Elmosolyodtam. Olyan mosoly volt ez, amit Elaine láttán szoktam arcra ölteni, amikor egy különösen nehéz építési projektet sikerült időre átadnunk.

– Colin – mondtam halkan, de tisztán. – Három évvel ezelőtt te segítettél Megannek kitalálni, hogyan kellene átvenni a cég irányítását, miközben én a gyászomat ültem Elaine halála után. Azt hittétek, gyenge vagyok, mert botra támaszkodom. De a fejjel még mindig tudok gondolkodni. A rendőrök már odaértek, Colin. Fordulj meg, és nézz a hátad mögé.

A telefonban hirtelen szirénahang hallatszott. Közelről, élesen, betörve a tenger morajlása közé.

– Apa… apa, ne! – sikoltotta Megan. – Kérlek!

A vonal megszakadt.