A lakásom csendes volt és meleg. Nem volt benne arany szegélyű tányér, nem volt kristálytál az áfonyához, és csillár sem lógott a mennyezetről. De minden egyes tégla, minden egyes fadarab és minden egyes ablakkeret a saját két kezem munkájából, a saját döntéseimből és a saját szabadságomból épült fel.

A bérlőim bérleti díjai – az az öt kis értesítés, ami a vacsora alatt csipogott a telefonomon – pontosan megérkeztek a számlámra.

Lefogtam a függönyt, elfordultam az ablaktól, és leültem a konyhaasztalhoz. A hálaadás végül is meghozta a maga áldását: végre nem kellett többé arra várnom, hogy a családom észrevegyen. Mert a saját életemben már én voltam a gazda.