Hasonló eladások. Felújítási becslések. Festési javaslatok. Megjegyzések a postaládák cseréjéről és egy üres lakás berendezéséről. A hátulján egy előzetes megbízási szerződés állt egy olyan ingatlanügynök nevével, akit soha életemben nem láttam.

Celia Donn.

Apám kapcsolatba lépett egy szakemberrel, és elkezdte előkészíteni az otthonomat az eladásra.

– Ez alapos – mondtam.

Apa bólintott. – Nem akartam anélkül rázúntani senkire, hogy ne kutattam volna fel.

– Érdekes szóválasztás.

Anya szája megkeményedett. – Maren, ne kezdd.

Lapoztam egyet, és megnéztem a meleg szürke festéket, amit a folyosómra választottak.

– Van egy kérdésem.

Breck mindkét tenyerét felemelte. – Talán mindenkinek nyugodtnak kellene maradnia.

Ránéztem. – Nyugodt vagyok.

Apa állkapcsa megmozdult. – Mi a kérdés?

– Kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon?

Valami apró dolog mozdult meg a szobában.

Anya túl gyorsan pislogott. Elowen elfelejtett mosolyogni. Apa ujjai rásimultak az asztalra.

– A családé – mondta.

– Az nem egy név.

– Ez családi ingatlan.

– Ez nem jogi válasz.

Anya egyszer nevetett, ridegen és élesen. – Mióta vagy te ügyvéd?

– Nem vagyok az. Ezért olvasok dokumentumokat, mielőtt ingatlanügyleteket jelentenék be krumplipüré mellett.

Uncle Hollis a szája elé kapta a kezét, elrejtve egy talán mosolynak szánt jelet.

Apa arca elvörösödött. – Az ingatlan a nagyszüleidtől származik.

– Nem – mondtam. – Nagyapa pénzt hagyott rám. Soha nem hagyott erre a családra épületet.

Elowenforgatta a szemét. – Ne csináld ezt magadról.

Tartottam a tekintetét. – Úgy érted, annak a helynek az eladásáról, ahol élek?

– Egy lakásban laksz – csattant fel. – Nem úgy van, hogy az utcára kerülsz.

Sutton ráköszönve nézett rá. – De igen, ha eladnák.

Anya figyelmeztető pillantást vetett rá.

Apa lehalkította a hangját. – Lényeges pontot tévesztesz szem elől. Ezt az ingatlant mindig családi erőforrásként kezelték.

– Te – mondtam. – Én nem.

Anya előrehajolt. – Maren, drágám, te mindig is praktikus voltál. Nincs szükséged arra a házra úgy, ahogy a húgodnak erre az esküvőre.

Ott volt.

A húgomnak bálterem kellett. Nekem látszólag nem volt szükségem otthonra, jövedelemre, stabilitásra vagy arra a vagyonra, amelyet hat éven át építettem újjá.

Apa a januári listázásról beszélt. Elowen sírni kezdett. Breck kompromisszumot javasolt, mintha az én tulajdonjogom és az ő fantáziája egyenrangú pozíciók lennének.

Aztán a telefonom megrezgett a kezemben.

Egy bejövő hívás töltötte be a képernyőt.

A helyi körzetszámot azonnal felismertem.

Laposra fektettem a sötétkék mappát az érintetlen vacsorám mellé.

– Ez tökéletes időzítés – mondtam.

Apa összehúzta a szemét. – Ki az?

Úgy fordítottam a képernyőt, hogy az egész asztal lássa a hívó nevét.

– A földhivatal.

## Negyedik fejezet: A földhivatali hívás és a tulajdonjog vihara

A konyhaajtó közeléből érkező halk zümmögés – a hűtőmotor monoton ritmusa – hirtelen elhalt a fejekben, ahogy a telefonom kijelzőjén vibráló felirat villogott. A zöld gomb megnyomása előtt még egyszer végignéztem az étkezőasztal körül ülők arcán.

Apa arca, amely az imént még a magabiztos, mindent birtokló pátriárka büszkeségét sugározta, most egyetlen másodperc alatt szürkülni kezdett. Anyám kezéből csaknem kicsúszott a szalvéta, Elowen pedig – aki eddig a tökéletes menyasszony szerepében tetszelgett – a torkához kapta a kezét, mintha a levegő is elakadt volna a tüdőjében.

– Ne vedd fel – mondta apa, és a hangja – amely eddig olyan határozottan osztotta be a jövőmet – most hirtelen vékony, recsegő susogássá zsugorodott. – Maren, tedd el azt a telefont. Itt vagyunk a családi asztalnál. Ne csinálj botrányt egy ünnepi vacsorán.

– Botrányt? – néztem rá egyenesen, miközben a hüvelykujjam megérintette a hívásfogadó gombot, majd a kihangosítóra böktem. – Apa, te most vetted be a feleségeddel együtt azt a tervet, hogy a fejem felett eladsz egy kétmillió-egyszázezer dolláros ingatlant, amelyben élek, hogy kifizesd Elowen esküvőjét, és szerinted én csinálok botrányt azzal, hogy fogadom a földhivatal hívását?

A hangszóróból egy tiszta, professzionális női hang hallatszott be a csendbe.

– Jó napot kívánok! Maren Miller asszonnyal beszélek? Itt a Riverside-i Körzeti Földhivatal és Tulajdonjogi Nyilvántartó Iroda ügyintézője, Celia Donn beszél.

Elowen hirtelen felállt az asztaltól, a széke hangos csikordulással tolódott hátra a parkettán.
– Te… te már beszéltél velük? Hát te már elindítottad a papírmunkát a hátunk mögött?

– Nem Elowen, én nem indítottam el semmit a hátatok mögött – mondtam némán a húgomra sandítva, majd a telefonhoz fordultam. – Igen, én vagyok az, Celia. Hallgatom.

– Miller asszony – folytatta az ügyintéző a vonal túl oldalán, miközben a papírok zizegése hallatszott a háttérben. – Azért hívom önöket sürgősen, mert a tegnapi nap folyamán egy megkeresés érkezett az irodánkba a Riverside Drive-on álló hatlakásos ingatlan előzetes tulajdonjog-átruházási, illetve listázási szándékával kapcsolatban. A kérelmező az ön édesapja, Victor Miller volt, aki egy korábbi, a család nevére szóló vagyonkezelői okiratra hivatkozva kért kivonetet és eladási engedélyt.

A szobában a levegő megfagyott. Aunt Merit letette a villáját; a fém csilingelése olyan hangosan szólt, mint egy harangütés.

– És mi a hivatalos státusza a kérelemnek, Celia? – kérdeztem, miközben a szememet egy pillanatra sem vettem le apám arcáról.