„Fizess harmincezárezer dollárt – vagy elmondom mindenkinek, hogy cserbenhagytad Apuciét / Anyát,” – mondta a testvérem, miután elvette a belvárosi lakását és a tónál lévő nyaralóját, de amikor a temetkezési vállalkozó felhívott a fizetés miatt, egyetlen nyugodt választ adtam, ami az egész családot ellenem fordította – és elindította a bukását.
„Harmincötezer” – ismételte meg Kate Michaels olyan lapos hangon, hogy a fia végre abbahagyta a beszédet.
Borisz a megyei orvosszakértői hivatal előtti neonfények alatt állt. Harmincnyolc évesen elég egészséges volt ahhoz, hogy dolgozzon, de választása szerint munkanélküli volt. Állott szesz és olcsó cigaretta szaga áradt belőle; a szeme alatti duzzanat a tegnap estétől származott, nem a gyásztól.
– Ne kezdj el nehéznek lenni – mondta. – Maga a kápolna kilenc rongy. Aztán ott van a halottas kocsi, a temető, a pap, a busz a rokonoknak. Valéria néni már lefoglalt egy éttermet száz embernek. Anyu volt kollégái jönnek. A család autóval érkezik az államhatáron túlról.
Felemelte a telefont, mintha az összeg már eldőlt volna.
– A te részed harmincötezer.
– Az én részem? – kérdezte Kate.
– Te vagy az, akinek pénze van. Fogakat gyógyítasz abban a magánklinikán. Nekem nincs munkám. Ezt tudod.
A nehéz üvegajtók mögött egy kocsi csörömpölt a csempén. Kate kevesebb mint négy órát aludt három nap alatt – egy éjszakai műszak, a vészhelyzeti hívás, a személyazonosság-igazolás, a formanyomtatványok. Most Borisz a hitelkártyáját akarta.
– Anyu meghalt – mondta, közelebb hajolva. – Tényleg alkudozni fogsz a koporsója miatt?
– Anyu meghalt – értett egyet Kate. – És három évvel ezelőtt nekifundálta a belvárosi háromszobás lakását és a tónál lévő nyaralót.
– Azt akarta, hogy védve legyek. Én vagyok a fiatalabb. Én nem vagyok olyan megalapozott, mint te. Neked van férjed, házad, két autód, karriered. Mi szükség volt anyu ingatlanjaira?
Kate a fekete kabátja cipzárját a torkáig húzta. A huzat átment a folyosón, és egy laza hajtincset emelt az arcára.
– Soha nem kértem az ingatlanjait.
– Akkor fejezd be a kesergést ezen. – Borisz elé lépett. – Elküldöm szöveges üzenetben a temetkezési vállalkozó számláját. Utald át a pénzt közvetlenül, hogy senki se mondhassa, hogy hozzáértem.
Kate Borisz drága aranyórájára nézett. Anyjuk a harmincadik születésnapjára vette, miután megmondta Kate-nek, hogy nem engedheti meg magának, hogy segítsen a lánya tandíján.
Egy pillanatig Borisz csak bámult.
Aztán az arca elvörösödött.
– Te vagy a kizárólagos tulajdonosa mindennek, amije Anyunak volt. Add el a nyaralót. Vegyél fel kölcsönt a lakásra. Az örökös fizeti a számlát.
– A temetés két nap múlva lesz. – Utána kapott, és a kezét a könyökére szorította. – Azt hiszed, el tudok adni ingatlant két nap alatt? Mit mondjak mindenkinek – hogy Anyu sikeres lánya nem volt hajlandó eltemetni?
Kate a szemét az ujjaira sütötte. Öt halvány jel nyomódott a kabátja ujjára.
Nem emelte fel a hangját.
Valami a kifejezésében arra késztette, hogy elengedje.
Egyszer eligazította az anyagot.
– Mondd el nekik az igazat, Borisz. Mondd el nekik, hogy Anyu két ingatlant adott neked, és te soha nem kerestél annyit, hogy kifizesd a temetését.
Utána kiabált, miközben az ajtók felé sétált. Hallotta a nevét, egy átkot, majd a „önző” szót, amit elég erősen dobtak ahhoz, hogy kövesse a parkolóba.
Őszi köd borította a járdát. Kate a volán mögött ült, a kezei túlságosan remegtek ahhoz, hogy vezetni tudjon. Fertőtlenítő kendővel tisztította meg az ujjait, mintha egyszerre tudná eltávolítani az épület és a testvére szagát.
Otthon sötét volt a szoba. A férje, Vadim még a kórházban volt, a lányuk, Dasha pedig főiskolán volt. Kate levette a csizmáját, vizespoharat töltött, és a konyhában állt anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt.
A pohár a gránithoz koccant, mert a keze nem maradt nyugton.
Kate hagyta kétszer kicsörögni, mielőtt felvette.
– Kate. – Valéria hangja felrobbant a hangszórón. – Borisz most hívott, zokogva. Igaz ez? Megtagadtad, hogy eltemesd a saját édesanyádat?
– Neked is szia, Valéria néni.
– Van lelkiismeretöd? Ludmila szült téged. Felnevelt. Taníttatott.
Kate a hátát a hűtőszekrénynek támasztotta, és a stabil búgására összpontosított.
– Borisz elmesélte, hogy mennyit követelt?
A csend megszakadt a vonalon.
– Társadalombiztosításból élek – mondta Valéria. – Ne csűrd-csavard ezt. Borisz nehéz időszakon megy keresztül. Munkát keres.
– Tizenöt éve keres munkát.
– Féltékeny vagy az örökségre. Mindenki tudja. Akartad azt a lakást, és most bünteted az édesanyádat, mert megvédte a fiát.
– Vegyél fel hitelt, Valéria néni. Segíts a kedvenc unokaöcsédnek.
Valéria hangja élesebbé vált, amíg minden szó pengévé nem vált.
– Az édesanyád forogna a sírjában, ha tudná, milyen lánya lett belőled.
A telefon újra kigyulladt. Michael nagybácsi. Aztán két unokatestvér. Aztán a családi csoportos csevegés olyan gyorsan kezdett betelni, hogy a képernyő fehéren villogott a sötét konyhában.