– Tudják mi a legszebb az egészben? – mondta a nagyapa csendesen, de olyan megfellebbezhetetlen méltósággal, amitől mindketten lesütötték a szemüket. – Hogy én soha nem kértem többet, mint ami a megállapodásunkban szerepelt. Nem akartam én bántani senkit. Csak azt akartam, hogy a munkámat tiszteljék. A becsületet nem lehet hitelre venni, uraim.

Öt perccel később a férj reszkető ujjakkal nyomogatta a mobiltelefonját. A mobilbanki applikáción keresztül indított egy azonnali átutalást. A képernyőn felvillant a zöld pipa: *Az átutalás sikeresen megtörtént. Összeg: 6200 dollár.*

A telefonom azonnal megrezgett a zsebemben – a nagypapa céges számlájára beérkezett az értesítés.

A nagyapa előhúzott a zsebéből egy tiszta, ropogós nyugtát meg egy tollat, aláírta, és átnyújtotta a döbbent férjnek.
– A pénz megérkezett. A számla ki van egyenlítve. A szekrények az önökéi maradnak – mondta hűvösen Frank nagypapa. – További szép napot kívánok a felújított házukban.

Megfordultunk, visszasétáltunk a teherautóhoz, és beszálltunk. Ahogy a kisteherautó lassan elgurult a luxusvilla elől, visszanéztem a visszapillantó tükörbe: a gazdag házaspár ott állt a nyitott bejárati ajtóban, sápadtan, leforrázva, életük legkeményebb leckéjét megtanulva arról, hogy az idős asztalosokat soha, de soha nem szabad lebecsülni.

A nagyapa pedig csendesen rágyújtott egy mentolos cukorkára, elégedetten rákoccintotta a kormányra a kezét, és ezt mondta:
– Na, fiam. Most már mehetünk is a szokásos pénteki palacsintázónkba. Meghívlak egy kávéra – mert ma van pénz a kasszában.