Tíz perccel később már a városszéli elegáns, újonnan felújított luxusvilla előtt parkoltunk le. A ház makulátlanul festett, a gondozott pázsiton még ott csillogott a reggeli harmat. De a legszebb az volt, hogy a kocsibejárón ott állt a házaspár vadonatúj, csillogó terepjárója, ami azt jelentette, hogy otthon vannak.

Hárman szálltunk ki a teherautóból. A nagyapa háta egyenesebb volt, mint valaha; felvette a kedvenc, megviselt bőr munkáskesztyűjét, majd hátra nyúlt a platóra, ahová előző este – mintha csak sejtette volna a folytatást – felmálházta a fafűrészeket, a fúrókat, a feszítővasakat és a hatalmas, üres szerszámosládákat.

Mr. Henderson büszkén lépkedett elöl a hivatalos mappájával a hóna alatt.
Megnyomtuk a kapucsengőt. Néhány másodperc múlva a nehéz tölgyfa ajtó kinyílt, és ott állt a ház tulajdonosa – a gazdag, öntelt férj, aki tegnap még gúnyosan mosolygott a nagyapára. A selyem hálóingre vett márkás köntösében állt, a kezében egy bögre gőzölgő kávéval. Amikor meglátta a nagyapát és minket a bejárati küszöbön, az arca hirtelen megfagyott.

– Maga meg mit keres itt? – kérdezte ingerülten, miközben a kávéját szorongatta. – Azt hittem, tegnap megbeszéltük. A munka véget ért, a ház a miénk, önöknek meg nincs jobb dolguk, mint kora reggel zaklatni minket?

Mr. Henderson ekkor méltóságteljesen előrelépett, felnyitotta a hivatalos mappáját, és kihúzott belőle egy iratot.
– Jó reggelt, uram. Thomas Henderson vagyok a városházi jogi osztályról. Azért jöttünk, hogy érvényt szerezzünk a tegnap aláírt hivatalos vagyonvisszavételi megállapodásnak.

A férfi pislogott egyet, a kávé szinte megállt a szája előtt.
– Milyen megállapodásnak? Miről beszél?

– Arról a papírról, amelyet tegnap este aláírt Frank barátommal – vette át a szót a nagyapa nyugodt, határozott hangon. – Emlékszik? Amikor kijelentette, hogy nem fizeti ki a 6200 dolláros tartozását, mert ön szerint én csak egy „idős asztalos vagyok, akivel azt csinál, amit akar”, és a felesége hozományként tálalta, hogy „minden be van szerelve, úgysem tudom visszacsinálni”. Nos, aláírattam önnel a nyilatkozatot, amelyben hivatalosan is elismeri: mivel önök megtagadják a fizetést, a beépített bútorok – mivel nincsenek kifizetve – a tulajdoni jogaim körében maradnak. És mivel a törvény engedi a kifizetetlen áru visszaszolgáltatását, mi most jöttünk, hogy leszereljük és elvigyük a saját portékánkat.

A férfi arca hirtelen hullafehér lett. A kávésbögre megremegett a kezében.
– Maga… maga megőrült?! Hát ez egy komplett ház! Hogy akarja leszerelni a szekrényeket meg a padot?! Szétbarmolja a falat!

– Ó, ne aggódjon, uram – felelte a nagyapa kedvesen. – A fiaim és én nagyon precízen dolgozunk. Pontosan úgy szereljük le őket, ahogy beépítettük: csavarozással, óvatosan. De ha megsérül a gipszkarton? Hát, sajnálom. A gipszkarton az önök problémája lesz, a faanyag viszont az enyém.

Ekkor a háttérből, a folyosóról feltűnt a felesége is. Selyem pizsamában, elképedt arccal rohant elő, amikor meghalotta a hangos beszédet.
– Mi történik itt?! Miért ordibálnak?
– Drágám… – dadogta a férj, és a homlokára csapott. – Emlékszel arra a papírra, amit tegnap aláírtunk, mert azt hittük, csak valami bolond nyugta?
A feleség szeme tágra nyílt, a szíve alighanem kihagyott egy ütést. – Az… az nem volt hivatalos… az csak egy…
– Dehogynem volt az, hölgyem – mosolygott Mr. Henderson, megigazítva az öltönyét. – A nagymúltú Frank Frankson mester harminc éve dolgozik a városnak. Minden irata tökéletesen szabályos, a pecsét a helyén van, a polgármesteri hivatal pedig tudomásul vette a vagyonvisszavételi igényt. Ha nem fizetik ki a 6200 dollárt most, azonnal, készpénzben vagy azonnali banki átutalással, a munkásoknak jogukban áll megkezdeni a bontást.

A csend, ami ezután következett, olyan vastag volt, hogy szinte vágni lehetett volna. A gazdag pár hirtelen rájött, hogy a saját kapzsiságuk és arroganciájuk csapdájába sétáltak. A pazarul felújított nappalijuk közepén ott állt a megtestesült rémálom: ha nem fizetnek, a lenyűgöző egyedi szekrények, a méretre szabott polcok és a méregdrága ablak alatti ülőke holnapra nem lesz más, mint egy csupasz, szétfűrészelt falú romhalmaz, ráadásul a házuk értéke is bezuhan a bontási munkálatok miatt.

A férj kétségbeesetten kapkodta a levegőt, a szemeiben a tiszta pánik tükröződött.
– Várjanak! Várjanak egy pillanatot! – kiáltotta, és a kezével hadonászni kezdett. – Nem kell semmit sem leszerelni! Istenem, hát megbeszélhetjük! Félreértés volt! Csak egy kis… likviditási nehézség…

– Nincs semmiféle félreértés, uram – mondta a nagyapa, és lassan felhúzta a kesztyűjét. – A munka ára az ár. A becsület az becsület. Ha önök szerint a tisztességes munka nem ér meg ennyit, akkor a faanyag sem maradhat itt. Fiúk, hozzátok be a szerszámokat! Kezdhetjük a bal oldali szekrénysornál!

– Nem! Ne! Kérlek, ne nyúljanak hozzá! – sikoltotta a feleség, és kétségbeesetten rohant előre, miközben a könnyeivel küszködött. – Fizetünk! Istenem, azonnal fizetünk! Nem bánhatják ezt velünk! Hát mit szólnának a szomszédok, ha idejönne egy csapat asztalos, és szétbarmolná a házunkat?!

A nagyapa megállt egy pillanatra a nyitott ajtóban, a feszítővas a kezében megcsillant a reggeli napfényben. Ránézett a kétségbeesett asszonyra, aztán a sarokba húzódott, rettegő férjre.