Vincent felnézett rá. A szemei mélyek voltak, fáradtak, évtizedek titkait és terheit hordozták magukban. Megkeverte a kávét a kiskanállal, majd halkan felsóhajtott.
– Mert egész életemben olyan emberek vettek körül, Erin, akik féltek tőlem, vagy akik csak a pénzemet akarták. Mindenki bólogatott. Mindenki azt mondta, amit hallani akartam. A fegyverek, a hatalom, a birodalom… mindez csak egy vastag fal, amit azért építettem körém, hogy senki ne lássa, mennyire egyedül maradtam. Te viszont… te tegnap éjjel nem féltél tőlem. Te a szemembe néztél, és esküszöm, egy pillanatra azt hittem, valódi vagy ebben a művi világban.
Erin meglepődött. Egy maffiafőnök, aki a magányáról beszél egy egyszerű pincérnőnek a hajnali órákban? Ez abszurdnak tűnt. De a férfi hangjában nem volt színlelés. Csak egy mély, fájdalmas igazság.
– A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz, Vincent – mondta lágyabban Erin, miközben a dühös feszültség lassan lefoszlott róla. – A bátorság azt jelenti, hogy van valami, amit fontosabbnak tartasz a félelemnél. Nekem meg kell élnem, ki kell fizetnem a lakbért, és elegem van abból, hogy a gazdagok azt hiszik, bárki felett átgázolhatnak.
Vincent bólintott. Egyetértően nézett rá.
– Értem. És pont ez az oka annak, hogy ma este nem a testőreimmel jöttem. Azértjöttem, mert szükségem van valakire, aki nem hazudik nekem. Valakire, aki megmondja az igazat, még akkor is, ha az fáj.
—
Az elkövetkező hetekben Vincent rutinszerűen visszatért. Minden éjjel pont éjfélkor megjelent. Eleinte csak kávéztak és beszélgettek – a várunkról, a múltról, a magányról, a mindennapi küzdelmekről. Erin lassan rájött, hogy a hírhedt bűnöző mögött egy olyan ember áll, akit a sors és a kíméletlen környezet kényszerített bele egy olyan szerepbe, amit már régen gyűlölt. Vincent nem született szörnyetegnek; a városa, a családja és az üzlet kényszerítette rá, hogy azzá váljon.
Egyik éjszaka, amikor a kávézó már bezárt, és csak a halvány fények pislákoltak a mennyezeten, Vincent letett egy borítékot az asztalra.
– Mi ez? – kérdezte Erin, gyanakodva nézve a vastag papírcsomagolásra.
– Az a tartozásod a lakbérre, meg egy kis extra, amivel nyugodtan aludhatsz a következő hónapokban – mondta Vincent nyugodtan.
Erin azonnal visszatolta a borítékot.
– Nem fogadom el, Vincent. Nem ezért beszélgetek veled. Nem vagyok a bérenceid egyike.
– Tudom, hogy nem vagy az – felelte Vincent meleg mosollyal. – Ez nem jótékonyság, Erin. Ez egy befektetés. Az egyetlen tiszta dolog az életemben az utóbbi húsz évben ez a fél óra, amit itt tölthetek veled. Ha te tönkretszed magad a számlák miatt, akkor ez a hely is bezár. És akkor hova megyek?
Erin elmosolyodott, de a fejét rázta.
– Te tényleg mindenre tudod a választ, ugye?
– Nem mindenre – mondta Vincent, és a tekintete hirtelen komorabbá vált. – Például arra sincs válaszom, hogy miért akarja a saját unokaöcsém eltenni láb alól a birodalmamat.
Erin megállt a mozdulatban.
– Hogy érted ezt?
Vincent elmesélte a történetet. A sebesülése nem egy rivális banda támadása miatt keletkezett, hanem egy belső árulás következménye volt. Marco, a fiatalabb, gátlástalanabb unokaöccse összeesküvést szőtt ellene, hogy átvegye a szervezet irányítását, és ehhez még a saját nagybátyját is képes был eltenni láb alól. A fegyveres támadás a raktárnál csak a kezdet volt; Marco a város összes fontos pontját ellenőrzése alá akarta vonni, beleértve azokat a legális vállalkozásokat is, amelyeken keresztül a pénzt mosták.
– És miért meséled ezt nekem? – kérdezte Erin, miközben a szíve a torkában dobogott. – Ha Marco rájön, hogy ezt nekem elmondtad…
– Mert bízom benned, Erin. Te vagy az egyetlen ember Philadelphia ezen oldalán, akiben bízhatok – mondta Vincent, és mélyen a szemébe nézett. – De nem akarlak veszélybe sodorni. Ezért holnap éjszaka elutazom. Egy ideig nem fogokjönni.
Erin torkát elszorította a fojtogató fájdalom. Nem is vette észre, mennyi mindent jelentett számára ez a furcsa, veszélyes ember, aki éjszakánként betért a kávézójába, hogy megigyon egy csésze kávét és beszélgessen vele.
– Óvatosnak kell lenned, Vincent – mondta halkan. – Kérlek.
***Még egy hét telt el a maffiafőnök távozása után. A kávézóban minden a régi kerékvágásban folyt, de Erin számára a világ megváltozott. Az éjszakák üresebbek voltak, a kávé íze pedig elveszítette azt a különleges varázsát, amit a beszélgetéseik adtak. A rádióban hallott hírek a városszerte zajló alvilági leszámolásokról csak fokozták a félelmét. Vajon túléli-e Vincent a saját családja árulását?
Aztán egy esős keddi éjszakán, amikor a zárás előtti utolsó órában már szinte senki sem volt a helyiségben, a csapóajtó hirtelen kivágódott.
Nem Vincent lépett be.
Két hatalmas, fenyegető alak volt az, idegen arcok, akiknek a kabátja alól kíméletlenül kilátszottak a fegyverek tokjai. Marco emberei voltak.
Erin szíve a torkában dobogott, de a keze nem remegett. Megragadta a pult alatti vészjelző gombot, miközben hideg nyugalommal lépett előre.
– Zárva vagyunk – mondta határozottan. – Ha kávét akarnak, keressenek egy másik helyet.






