—
A kisteherautó fűtése halkan zúgott, miközben órákon át autóztunk nyugat felé, távol Norfolk fényeitől, a Virginia állam dombos vidékein át. A rádióban semmit sem hallottunk, csak a lapok susogását, amelyeket Emily pakolt ki a kesztyűtartóból.
– Itt van – mondta Emily halkan, és egy vastag, sárgult papírlapra mutatott, amelyen a katonai pecsétek mellett Michael Harris aláírása szerepelt. – Ez a dokumentum igazolja, hogy a kimentés éjszakáján a sebesült hadnagyot nem hagyják ott az összeomló épületben. Vance és a felettesei áthelyezték egy titkos katonai pszichiátriai és rehabilitációs központba, amelyet a kormánnyal szerződésben álló magáncég üzemeltet a Shenandoah-völgyben.
Daniel a kormányt szorította, a bütykei kifehéredtek.
– Miért? Miért csinálták ezt vele? Miért kellett elhitetniük a világgal, hogy halott?
– Mert Michael rájött valamire – felelte Emily, a fényképet nézve, amit a második leletként hozott magával. – Azt a küldetést… azt nem a tálibok szabotálták el. Olyan illegális fegyver- és adatkereskedelmi hálózat működött a bázis hátterében, amiről a felsőbb vezetés tudott. Michael jelenteni akarta. De mielőtt megtehette volna, elintézték, hogy eltűnjön. És engem kényszerítettek, hogy azt mondjam, meghalt a műtőasztalon.
Rex a hátsó ülésről előrenyújtotta a fejét, és gyengéden megnyalta Daniel vállát, mintha csak azt mondaná: *együtt vagyunk benne, kapitány*.
– Akkor megyünk a Shenandoah-völgybe – mondta Daniel határozottan. – Megkeressük.
—
Két nappal később a hegyek lábánál fekvő, eldugott, szürke épületegyüttes előtt álltunk. A neve hivatalosan „Oakridge Kutató- és Rehabilitációs Központ” volt, de a magas drótkerítések, a kamerák és a bejáratnál álló biztonsági őrök mindent elárultak arról, hogy ez nem egy hagyományos kórház.
– Hogy jutunk be? – súgta Emily, miközben a teherautó ablakából figyelte a kaput.
Daniel a dzsekijéhez nyúlt, ahol a régi katonai igazolványa lapult – az a darab papír, amit hivatalosan érvénytelenítettek a leszeresekor, de a hologramja és a rangja még mindig tiszteletet parancsolt a legtöbb középvezetőnek.
– Úgy, mint a régi szép időkben – mondta Daniel halvány mosollyal. – Egyenesen az ajtón át.
A kapuhoz hajtottunk. A biztonsági őr gyanakodva lépett oda az ablakhoz.
– Segíthetek, uram? Magánterület. Nincs látogatási idő.
Daniel lehúzta az ablakot, a napszemüvegét letolta az orrára, és a legfegyelmezettebb, katonai hangján szólalt meg:
– Daniel Brooks kapitány vagyok, a közös védelmi parancsnokság részéről. Rendkívüli vizsgálatot rendeltek el a 104-es épületben ápolt Michael Harris volt hadnagy ügyében. Nyissák ki a kaput, vagy azonnal értesítem a szövetségi főügyészséget a leplezési kísérlet miatt.
Az őr szeme megakadt a katonai kitűzőn és Daniel arcának határozott, megmásíthatatlan kifejezésén. Pár másodpercnyi kínos csend után a rádióért nyúlt, majd bólintott.
– Nyissák a főkaput.
A nehéz acélkapu lassan kinyílt előttünk.
Miután parkoltunk, Emilyvel és Rexszel a folyosók labyrinthusán át haladtunk a 104-es épület felé. A falak fehér csempéi rideg, steril fénytvertek vissza. A nővérek és az ápolók meglepődve néztek ránk, de senki sem mert megállítani minket; a mögöttünk lépdelő, fegyelmezett német juhászkutya és Daniel magabiztos járása arra kényszerítette őket, hogy inkább félreálljanak.
A folyosó végén, egy vasalt ajtó mögött találtuk meg a szobát.
Daniel mély levegőt vett, lenyomta a kilincset, és belépett.
A helyiség csendes volt. Az ablakon át beáramló délutáni napfény egy magányos ágyra esett, amelyen egy sovány, ősz hajú férfi ült, a kezében egy darab papírt forgatva. Amikor a lépteink zaja elérte a fülét, lassan felemelte a fejét.
A szemöldöke feletti ismerős heg… a tekintete, amelyben egy pillanatra felragyogott a régi tűz…
– Michael? – kérdezte Daniel, és a hangja elcsuklott.
A férfi az ágy széléről felnézett, a szemei tágra nyíltak, és az ajkai remegni kezdtek.
– Daniel…? – suttogta, mintha egy álomból ébredne. – Azt hittem… azt hittem, te sem élted túl azt az éjszakát.
Daniel nem bírta tovább. Odalépett az ágyhoz, és átölelte a barátját – azt az embert, akit hét éven át halottnak hitt, akinek a neve emlékévé vált a szívében. Emily a sarokban állva törölte le a könnyeit, míg Rex csendesen leült az ágy mellé, és a farkát csóválva tette a fejét Michael térdére.
– Itt vagyok, testvérem – mondta Daniel, miközben a könnyei szabadon folytak az arcán. – Haza viszünk. Végre hazatérsz.
De amint a szavak elhagyták a száját, a folyosón hirtelen szirénák hangja harsant fel. A külső hangszórókból egy hideg, mechanikus hang figyelmeztetés indult:
*„Biztonsági riasztás a 104-es épületben. Az illetéktelen személyeket azonnal el kell távolítani. Marcus Vance ügynök úton van.”*
Michael arca elsápadt, és a kezünket szorítva így szólt:
– Nem engednek el minket csak úgy, Daniel. Ők mindent irányítanak.
Daniel rávillantott a barátjára egy olyan mosollyal, ami a legnehezebb harctéri bevetéseket idézte.
– Hét éve hagytak hátra minket, Michael. De ezúttal… ezúttal mi harcolunk vissza.
Az ajtó hirtelen megremegve kinyílt, és a küszöbön megjelent Marcus Vance, mögötte négy fegyveres biztonsági őrrel. A fegyverek csöve egyenesen ránk szegeződött.
– Nos, kapitány – mondta Vance hideg, gúnyos mosollyal, miközben a kezében tartott fegyvert kibiztosította. – Úgy látszik, a temetés elmarad. De a vége ugyanaz lesz.






