Az őszi napok hamar átadták a helyüket a télnek. New England hideg, szürke hónapjai jöttek, amikor a nap már kora délután eltűnt a háztetők mögött, és a fűtőtestek folyamatosan zakatoltak a falakban. Clare-rel végül úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy hétvégét, és elutazunk északra, a hegyekbe – teljesen egyedül, mindenféle családi találkozó, naptár és háttérstratégia nélkül.
A kabin, amit béreltünk, egy fenyőerdő mélyén állt, távol minden modern várostól. Nem volt ott semmi más, csak egy recsegő kandalló, vastag takarók és a csend, ami a városhoz szokott embernek eleinte szinte túl hangosnak tűnik.
Szombat este volt. A tűz melege kellemesen átmelegítette a szobát, miközben az ablaküvegen lassan kopogtatni kezdett a hó. Clare a kanapén ült, a feje a vállamon, a kezében egy bögre forró tea.
– Gondolod, hogy anya most is figyeli a lépteinket? – kérdezte hirtelen, miközben a lángokat nézte.
– Biztos vagyok benne, hogy van egy műholdas nyomkövetője – feleltem mosolyogva. – Valószínűleg pontosan tudja, hogy hány fahasábot égettünk el eddig, és hogy a tea gyömbéres vagy fekete volt.
Clare felnevetett.
– Tudod… néha azt hiszem, ő tényleg azt hiszi, hogy minden az ő irányítása alatt áll. Hogy nélküle a világ egyszerűen megállna.
– Lehet, hogy igaza van – mondtam komolyabban. – De az is lehet, hogy a világ csak akkor kezd el igazán működni, amikor abbahagyjuk a tervezést.
Clare felnézett rám, a szeme megcsillant a tűz fényében.
– Ezt most Eleanor mondaná.
– Vigyázz a szavaidra! – húztam össze magam ijedt arcot vágva. – Ha túl hangosan mondod ki a nevét, lehet, hogy itt terem egy tál almás pitével meg egy újabb ötéves tervvel a jövőnkre vonatkozóan.
Clare megcsókolt. Ez a csók nem egy szerződés része volt, nem egy társadalmi megegyezés, és nem is egy gondosan kitervelt stratégia végeredménye. Csak annyi volt, ami: két ember, akik a viharban találták meg egymást, és úgy döntöttek, hogy a saját útjukat járják – még akkor is, ha a buszmegállóban hagyott sárgaréz tábla mindig emlékeztetni fog arra, hogy ki indította el az egészet.
A havazás éjszaka csendesen elborította az erdőt, és amikor vasárnap reggel felébredtünk, a világ tiszta, fehér és teljesen csendes volt. Nem volt ott semmi más, csak a fák, a hó és mi.
És valahol messze, Providence-ben, Eleanor valószínűleg már a következő fejezetet írta. De aznap ez egyáltalán nem számított.