– Rendben van – mondtam, mire Eleanor és Clare egyszerre fordult felém. – Ha a polgármester felhív a pályázat miatt, elmondom neki, hogy örömmel vesszük a felkérést. De a feltételeket én szabom meg. Nincs soron kívüli elbánás, nincs háttéralku, és legfőképpen: semmilyen sárgaréz tábla nem lesz a irodám falán.
Eleanor egy pillanatig hallgatott. A szeme össze szűkült, mintha valami bonyolult jogi paragrafust elemezne a fejében. Aztán lassan elmosolyodott.
– Elfogadható – mondta. – A függetlenség illúzióját meg kell hagyni a fiataloknak. Különben elunják magukat.
Az ebéd csodálatos volt – már ami az ételeket illeti. A beszélgetés azonban hamarosan más mederbe terelődött. Eleanor ugyanis ritkán érte be a jelenlegi projektekkel; ő mindig a következő lépést kereste.
– Szóval – mondta, miközben a kávéját kevergette –, a lakás Providence északi részén túl kicsi. Egy cégvezető nem lakhat egy olyan helyen, ahol a nappali és a konyha egyben van. Olyan ez, mint egy előszoba.
Clare letette a csészéjét, és határozottan az édesanyjára nézett.
– Anya. Most kezdtük el. Noah lakása tökéletes úgy, ahogy van.
– Egy ideig talán az volt – felelte Eleanor hűvös eleganciával. – De a fejlődés megállíthatatlan. Noah vállalkozása nő. A Whitmore Alapítvány projektjei növekednek. Ha össze akarjátok hangolni a naptáratokat, előbb-utóbb egy tető alá kell költötenetek a naptárakat is. És nem a te lakásodban, Clare. Ott túl sok a művészeti könyv, és nincs elég hely a szerszámosládáknak.
– Nem költözünk össze holnap – mondtam, miközben próbáltam elfojtani egy mosolyt. – Van egy saját tempónk is, Eleanor. Ezt hívják kapcsolatnak.
– A kapcsolat jó dolog, de a logisztika az alapja – szögezte le Eleanor az asztalra téve a csészéjét. – Emlékezz vissza az első napra, Noah. Ha nem állok ott annál a buszmegállónál a törött esernyővel, most nem ülnénk itt.
– Te nem ott álltál, anya – jegyezte meg Clare szárazon. – Te ott rekedtél.
– Ugyanaz a kategória – intett le minket Eleanor. – A véletlenek nem léteznek. Csak olyan helyzetek vannak, amelyeket még nem szerveztünk meg rendesen.
Délután, amikor Clare-rel végül eljöttünk tőle, a levegőben már érezni lehetett a közelgő november hűvös szellőjét. A Providence-i utcák csendesek voltak, a fák lehullott levelei sárga szőnyegként borították a járdákat.
Beültünk a kocsiba, de indítás előtt Clare még egy pillanatig a kormányt fogta, és kinézett a szélvédőn át a kék égre.
– Néha azt hiszem, soha nem fogjuk teljesen kikerölni a hálóját – mondta halkan.
– Lehetséges – feleltem, miközben átnyúltam, és a kezemre vettem az övét. – De figyeld meg: ma egyszer sem próbált meggyőzni arról, hogy vegyünk meg egy konkrét ingatlant. Szerintem ez haladás.
Clare elnevette azt a fajta tiszta, könnyű nevetést, amit Eleanor soha nem tudott befolyásolni.
– Haladás? Noah, holnap hozat egy katalógust a legújabb ingatlanfejlesztésekről a keleti parton, és azt fogja állítani, hogy a postás „tévedésből” dobta be a postaládájába.
– Akkor majd visszaadjuk a postásnak – mondtam.
Ahogy elindultunk, még egyszer visszapillantottam a házra. Eleanor ott állt az ablakban a függöny mögött, és figyelte, ahogy elhajtunk. Nem intett. Nem mosolygott. Csak nézett, mint egy karmester, aki ellenőrzi, hogy a zenekar utolsó hangja is pontosan a helyére került-e.
De ezúttal nem bántott. Mert rájöttem valamire, amit Eleanor talán soha nem fog megérteni: az élet nem egy szerződés, amit alá kell írni, és nem is egy terv, amit végre kell hajtani. Néha, amikor az ember azt hinné, hogy minden a helyére került, a legnagyobb dolog mégis az, ami teljesen váratlanul történik – ott, a vihar után, amikor a telefon lemerül, a térkép elveszik, és az embernek nincs más választása, mint hogy saját maga találja meg az utat.
Így is tettünk. És ezúttal nem volt szükség lakatost hívni.
A következő hetekben a mindennapok visszatértek a maga normális, kevésbé drámai medrébe. A Bennett Restoration megbízásait sorra hagyták jóvá a hagyományos csatornákon keresztül – Eleanor legnagyobb megdöbbenésére teljesen önállóan, a háttérben zajló telefonhívások és titkos egyeztetések nélkül. Az első néhány alkalommal, amikor egy-egy nagyobb szerződést nyertünk el anélkül, hogy ő tudott volna róla előre, átjött a műhelyembe egy csésze kávéval, és hosszan vizsgálta a papírokat, mintha valamilyen hamisítványt keresne rajtuk.
– Szóval – mondta egyszer egy hideg keddi napon, miközben a fűrészport nézte a cipőjén –, teljesen önerőből nyertétek meg a keleti kerületi felújítást? Nincs lobbi? Nincs vacsora a városi tanácsosokkal?
– Nincs, Eleanor – feleltem, miközben a tervrajzokat hajtogattam össze. – Csak egy jó árajánlat és a referenciáink.
Megrázta a fejét, és belekortyolt a kávéjába.
– Hát, ez rendkívül leegyszerűsíti a dolgokat. De azért valljuk be, sokkal kevesebb benne a dráma.
– Nem mindenkinek van szüksége drámára ahhoz, hogy elégedett legyen – mondta Clare, aki éppen akkor lépett be a műhely ajtaján a krémszínű kabátjában.
Eleanor elmosolyodott – abban a jellegzetes, mindent tudó mosolyában –, de nem válaszolt.